Van itt olyan ember, aki nem szereti az apját? Mit kell elkövetnie egy apának ahhoz, hogy a gyereke ne szeresse?

Én sem szeretem az apámat...

Nem törődik velem,de már nem is nagyon izgat...

napi 2 szónál nem beszélünk többet ...

14/L

Én apósomat nem szerettem. Sőt azzal kellett küzdjek, hogy ne haragudjak rá túlságosan. Anyósomat semmibe sem nézte, nem szerette, nem tisztelte, akkor meg miért vette el. Nagyon jó lélek volt pedig mindenki szerint, aki ismerte. Végzett magával. Apósom a fiait túl szigorúan nevelte, ezt pszichiáter segített feldolgozni mindkettőnek. Önző volt, de nagyon.

Ha pártatlan akarok lenni, voltak jó tulajdonságai is (már nem él, mi gondoztuk rákkal 7 hónapig). Felvállalta a fiai nevelését, törődött velük, határozott tekintélyelvű nevelést folytatott. A férjemnek magától értetődik, hogy ő a család feje, az ő dolga a gyerekek fegyelmezése, és tud és akar is foglalkozni velük. Nem szívbajos ha fegyelmezni kell. Ezeket részben apósomnak köszönhetem.

Apukámmal alig váltottunk pár szót egész életemben. Onnan tudtam meg, hogy szeret, hogy anyukám közölte velem. Kamaszkoromban magam is megéreztem a szeretetét abból, hogy áldozatkész volt, amikor anyukám sokat volt kórházban: felváltva mostunk; ha főztem, neki az mindig jó volt, pedig sokszor elrontottam, és értékelte, hogy elvégzem a házimunkát; soha nem kritizált semmit. Napi két percet beszélgettünk akkor is, ha egyedül voltunk hetekig.

Az elvált apukákról annyit, hogy ismerek nagyon rendes elvált apukát, aki soha nem látogatja a gyerekét. Azért, mert nem tudja elviselni az anyukával való találkozást (aki egyébként nem egy sárkány, de nekik valami nagyon nem jött össze), és nem akarja a gyerek életét megzavarni. Az anyuka azóta újra férjhez ment, másik gyerek is van.

Szóval nem mindig csak úgy érdektelen az apuka.

Én szerettem, bár amikor kicsi voltam, alkoholista lett, a szemünk láttára verte anyánkat, néha minket is. Szíjjal, ilyesmivel.

Aztán elváltak, ránk akarta törni az ajtót, elrabolt, hasonlók. Gyerektartást sose fizetett, anyu az egy fizetéséből nevelt kettőnket is. Mikor nagyobb lettem, néha találkoztunk, nem változott a viszonya az alkoholhoz, beteg volt. Mikor meghalt végül ebben, szomorú voltam.

Én sem mondhatom el, hogy szeretem őt.

Mindig is sokat ivott, anyuval a mai napig rossz a házasságuk. Sajnálom nagyon, hogy nem váltak el.

Nem ismer igazán, nem tudja, hogy milyen ember vagyok, nem foglakozott soha velünk.

Nálunk soha nem volt családias hangulat, erőltetett volt minden ünnep.

Mi szinte a köszönésen kívül nem is beszélgetünk, ő soha nem nyitott felém, én ezt így megszoktam,most pedig már nem igénylem.

Már van saját családom, ahol boldogok vagyunk, a párom imádja a lányát,közösek a vacsik,fürcsik,ünnepek. Egyszóval már boldog vagyok, de az életemből mindig is hiányozni fog az az érzés, hogy milyen lehet, ha valakivel törődik az édesapja.

Én sem szeretem az apámat! 15 éves voltam amikor elváltak. Folyamatosan ütött engem is, de főleg anyukámat. Nem tudtam szeretni, hogy folyton ezt láttam. Aztán egyszer részegen a buszmágállóban nekem jött, (már addigra külön laktunk), ki hívták a rendőröket, mert nem tudtak szabadítani tőle. Azóta nem is beszélünk együtt. Néha hiányzik egy apa, akivel ellehetne beszélgetni, de őt, a személyét nem szeretem.

21/l

kb 8 voltam amikor elváltak a szüleim, mert apámnak lett vmi másik nője, meg állandóan ivott.. stb. havonta egyszer látom általában...

a bilit végképp az borította ki, hogy (mivel állandóan részeg) nem emlékezett a barátomra, akivel több, mint egy éve együtt vagyunk, és be is mutattam neki.. ja meg nem rég tudtam meg, hogy nem akarta, hogy anyu megtartson, amikor terhes volt velem. csupán ezért nem.