Nem tudom őket a családomnak tekinteni. Nagy baj?

Szerintem te saját magadat nem szereted! Azt gondolod, hogy a te hibád, hogy az apukád elhagyott, pedig nem így van! Ez csak az ő sara.

Az egyáltalán nem butaság, hogy az édesanyáddal szoktál beszélgetni, szerintem ez kapaszkodó a számodra, és ez így van jól.

Amit az előttem szólók a helyzetedről leírtak, azzal nagyjából egyetértek.

Szerintem a pszichológus jó ötlet, talán tudna segíteni neked feldolgozni a téged ért traumákat. Érdemes lenne beszélned vele.

Én is jártam pszichológushoz, igaz annak más oka volt. Azt nem mondom, hogy minden gondomat ő oldotta meg, de sokat segített.

A szüleidet pedig becsüld meg, mert amiket írsz róluk azok alapján tényleg fontos vagy nekik, és sok szülő még a vér szerinti gyerekével sem törődik egy fikarcnyit sem.

Mindenképpen tanulj jól, nehogy elkallódj, kár lenne érted, mert értelmes embernek tűnsz.

És nem csak egy ember vagy a sok közül, te TE vagy, egyszeri és megismételhetetlen. Fel a fejjel és nyiss a világra. Szorítok neked.

Te este mikor érsz haza? :O

Nem szólnak hogy sokáig vagy?

Én szerintem itt két dolog fut párhuzamosan:

Egyrészt, amiket leírtál tényleg tipikus kamaszviselkedésre utalnak: "utálom a családom", "nem szeretek velük lenni", "csak azért is mást csinálok, mint amit elvárnak tőlem", "alig várom, hogy elhagyhassam őket" stb, stb, stb... sőt! Sok saját gyerek érzi úgy, hogy nem oda tartozik, ahova született, hogy a saját szülei nem is a szülei. Emlékszem, amikor én kamasz voltam, szintén éreztem egyiket, másikat... de a barátaim is. Ha elolvasod itt néhány kamasz beírását, szinte párhuzamot húzhatsz a saját érzéseiddel.

Szóval ne ess kétségbe. Semmi gond, csak épp benne vagy a kamaszkorban.

Viszont!

Én azt is érzem a leírásodból, hogy te alapból hárítasz, amit én azzal magyaráznék, hogy valahogy soha nem tartoztál sehova. Nem tudom, hogy milyen kapcsolatod volt az apáddal, de ha lemondott rólad, akkor gyanítom nem valami fényes. Bár az is lehet, hogy csak jobbnak látta, ha egész családban nőhetsz fel... nem tudom, bár ez nem igazán magyarázat.

Aztán ott vannak a nevelőcsaládok, ahol mindig voltál egy darabig, aztán mentél tovább. Nem alakult ki nálad semmi biztonságérzet, bizalom. Lehet, hogy megkedveltél ezt azt, kezdve apuddal és hiába szeretted őket, elhagytak téged. Lemondtak rólad. Hagyták, hogy tovább menj, te meg ott maradtál egyedül és kezdhetted előlről az egészet. EL tudom képzelni, hogy néha, néha milyen csalódáson kellett keresztül menned, hogy milyen egyedül érezhetted magad, cserben hagyottnak. Totál megértem, hogy ezek után nem akarsz a jelenlegi családodhoz közel kerülni, még ha nem is tudatosan ezt így végiggondolva cselekszel így.

DE

Én a helyedben mégis megpróbálnám. Tudom, hogy most nem hiszed, de hálás leszel majd nekik egyszer. Ha megpróbálsz megnyílni nekik sokmindenen átsegíthetnek téged. Olyan érzéseken, amiket nem lenne jó, ha felnőtt korodba is magaddal vinnél.

Tényleg szerencsés vagy, hogy kaptál egy második esélyt, ami tudom, hogy a te szemeddel nézve nem egészen az, de hidd el, hogy benned most két dolog kavarog:

1) a tipikus kamaszkor, amin a legtöbb átlagos fiatal átesik, akár van normális családja akár nincs. Vérmérséklettől függ... mint már írtam, ugyanúgy éreznek, mint te, ugyanúgy, ahogy ide leírtad. Én is éreztem így sokszor

2) a félelem, hogy elveszíted ezt a családot is, és ezért inkább hárítod a közeledésüket.

Ez utóbbin egy pszichológus tudna segíteni, bár tudom, hogy ez aztán totál vadul hangzik számodra. De jó lenne, ha te is, meg a családod is eltudnátok járni külön külön és együtt is, és feldolgoznátok a múltadat, hogy az ne legyen akadálya a jövődnek, ami hidd el, nagyon szép és jó is lehet. És én biztos vagyok benne, hogy lesz is, mert értelmesnek tűnsz.

Nekem úgy tűnik, hogy ez a családod nagyon szeret téged és őszintén segíteni akar. Ne tedd még jobban próbára a türelmüket, hisz te is írtad: nem ők tehetnek erről az egészről. Csak segíteni akarnak.

sok sikert neked az életben!

34N

Szerintem nem akarsz jó lenni, mert akkor jobban szeretnének. Nem akarsz hozzájuk tartozni, mert félsz, hogy ők is elhagynak.

Pedig meg kell tanulnod bízni az emberekben, különben pokol lesz az életed.

Nézd, ha ki akarod önteni a lelked, vagy szimplán beszélgetni, dobj egy privátot:)

Mi, kamaszok, tartsunk össze!:)

14/L

minden igaz, amit a többiek leírtak. nekem aranyos anyukám van, de ekkora koromban én is lázadoztam, és azt gondoltam, hogy talán nem is igazi, mert rossz velem. Persze nem volt rossz, csak nem akartam hogy elkallódjak.

Úgy érzem, azt hiszed, hogy kevesebb vagy a mostani családodnál, mert ők "mások", meg ők megkérdőjelezhetetlenül össze is tartoznak, és úgy érzed, hogy te meg nem.

Másrészt talán nem is akarod azt a jót sem elfogadni, amit ők nyújtanak neked.

NYUGODTAN FOGADD EL, JÁR NEKED, MINDEN JÓT MEGÉRDEMELSZ!

Nem hordott mindig tenyerén a sors, de hidd el, jár neked is a jó.

A kor mondatja velema az alábbiakat, és nekem még mindig tanulnom kell, hogy középszinen el tudjam magamat tartani:

Ha lenne ennyi élettapasztalatod, talán el is hinnéd nekem, persze paradoxon, hizen nem is lehet ....

Egy időgéppel visszajönnél a mostani időbe, mit mondhatnál a mostani életedről?

1. milyen jó, hogy hallgattam a felnőttekre, ők mér tudták, amit én még nem tudhattam, és tanultam, hogy elérjem a céljaimat, az lehessek, aki szeretnék, el tudjam magamat tartani, és minél kevesebb gondom legyen.

2 vagy Ha én akkor tudtam volna, hogy ez a család, ez az idő, az iskola arra szolgált volna, hogy előkészítsem az életemet. Bandáztam, de a banda már sehol sincs, senkire nem számíthatok. A segítő kezeket elhárítottam... magamnak köszönhetem a mostani állapotomat.

Drukkolok neked!

írd le, hogy miért nem jó a tesókkal lenni!!!

Ők a végleges nevelő szüleid? Vagy olyanok akiktől elkerülsz?

Figyelj nem akarlak megbántani ezzel a megjegyzésemmel de ez szerintem ilyen árvasági mizéria.

Egyik haverom árvaként nőtt fel. De ezt úgy kell venni, hogy 14 éves koráig legalább 8 nevelőszülőnél volt.

Gondolhatod így senkihez se ragaszkodott. /lehet veled is ez van/ Senki nem mutatott példát neki. 15-16 éves volt rendőrségi ügye is.

Mikor középsuliba került akkor kezdtek el jobban törődni vele akoliba. /azért mert olyan helyre került/ Akkor találta meg úgy eléggé önmagát. /Megtalálta amit szeret, amiben tehetséges/ És így utána boldog volt.

Azóta felnőtt. Boldog attól, hogy mindekivel válthat pár jó szót. Gyerekeket ált. vonza. Kicsit olyan neki mintha mi lennénk a "családja". A kölykök akik úgy jobban a környezetében vannak azok meg majdnem olyan neki mintha az ő gyerekei lennének.

Sokan azt mondják neki, hogy többre lenne képes, de ő boldog attól amije van...