Szerintetek kinek van igaza? És mégis hogy viseljem el a hátralevő időt?

20 éves egyetemista lány vagyok. Anyagi okok miatt itthon kell laknom, 50km-re járok be minden nap suliba. Eddig dolgozni csak hébe-hóba tudtam, most felsőfokúzom németből, az írásbelim már megvan, szóbelire készülök. Mindig volt valami, ami annyira elvette a szabadidőm, hogy csak részidőben tudtam volna dolgozni, arra meg soha nem kellettem. Ennek ellenére ösztöndíjból magamnak fizetem a bérleteket, a ruhákat, a kozmetikumokat, sokszor a kaját is. Mégis egy kis senkinek vagyok itthon beállítva.

Annyit érdemes tudni, hogy van egy féltestvérem, aki már 30 éves, de semmije nincs, játékgépezik és folyton a legrosszabb fajta cigányokkal lóg. A húgom is hasonló, 17 éves, de drogozik, iszik, cigizik és lop is. Én soha nem csináltam semmi ilyet, már buliba se járok. Mindezek ellenére apám szerint én vagyok a legrosszabb, legszemetebb lánya, aki rajtuk élősködik és csak nekik köszönhet mindent. Szerintük alám van rakva minden, beleértve az egyetemet és a nyelvvizsgáimat, egyéb eredményeimet is. Nem érti meg, hogy a nyelvtudásom (német mellett tudok angolul és picit spanyolul is, holott az utóbbit soha nem tanultam tanárnál), az nem pénzkérdés, főleg hogy a könyveket is magamnak veszem és egyedül hétvégén tudok németezni, pl szombat esti buli helyett. De mindezt ők abszolút nem értékelik.

Ma nagyon csúnyán összevesztem velük, mert apám folyton a cicám miatt cseszeget, éjjel-nappal szemétkedik velem miatta. Ha megetetem bent, már elmondja őt mindennek, pedig tudja, hogy nekem a cicám az egyik legjobb barátom, mégis bántja, néha bele is rúg. Én meg nem bírom elviselni, ha valaki ok nélkül bántalmaz egy ártatlan lényt, sem embernél, sem állatnál. Természetes, hogy azonnal megvédem. Erre megint el lettem mondva mindennek, apám már olyanokat vágott a fejemhez, hogy én vagyok a legnagyobb szemétláda, akit ismer és az elviselhetetlen természetem miatt soha nem fogom vinni semmire. Erről még azért annyit, hogy pont ma adtam le a pályázatot, hogy kimehessek 1 évre Ausztriába tanulni, nagy remények fűznek hozzá, később külföldön szeretnék dolgozni. Kedves fogadtatása volt, "úgyse viszed semmire" fogadtatás... Mikor kiakadtam és megmondtam neki, hogy nézze meg a másik 2 lányát, becsülnie kellene engem mellettük, akkor csak mégjobban nekiállt üvölteni, hogy én vagyok a legeslegrosszabb mind közül, és bennük sokkal több emberség van, mint bennem, hiába nem olyan sikeresek. Erről meg annyit, hogy mindig nekem kell anyámnak segítenem, a féltestvérem apám arcába vágta, hogy neki nincs apja, a húgom meg cifrábbnál cifrább szavakat kiabált már össze rá. Én nem vagyok ilyen, mindig segítek, ha kell (pl a vállalkozásukban) és félreteszem akár a tanulást vagy a szórakozást is miattuk, és sosem beszélek trágár módon. Ehhez képest ezt kapom. Kinek mi a véleménye? Jól esne egy kis megnyugtatás is, de elsősorban őszinteséget várok.

És bocsánat azért, hogy ilyen hosszú lett.