Mit tennétek, ha a házastársatok súlyos értelmi fogyatékossá válna?

A helyzet az, hogy ezt a döntést nem neked kell meghozni helyette és előre, hanem neki magában ott és akkor.

A kérdés annyira elméleti, hogy megválaszolhatatlan.

Nagyon nehéz és fájdalmas kérdést tettél fel. Erre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni. A járható út sajnos erősen függ az érintett család anyagi helyzetétől is. A szív az én esetemben azt diktálja, hogy sérült társunkat ne hagyjuk magára. A másik fontos kérdés, hogy fizikailag el tudjuk-e látni a gondozással járó feladatokat, hogy mi magunk milyen erőben vagyunk, mennyire vagyunk egészségesek. Most az írás közben jutott eszembe, hogy amikor stroke miatt kórházba kerültem, az engem kifaggató orvos a problémáim, gondjaim elmondása után (volt és van belőle bőven) azt mondta, hogy az az ő életük, de magamra is gondolnom kell, mert ha teljesen lerobbanok, akkor még a minimális segítséget sem tudom megadni a beteg férjemnek, a látását félig elvesztett 5-gyerekes lányomnak. Miután engem is megcsapott a veszélyes betegség szele, abban biztos vagyok, hogy nem hagynám magára beteg társamat, de mindent megtennék azért, hogy külső segítséget szerezzek az ellátásához. Legalább napi 1-2 órára azért, hogy a fennmaradó 22-23 órára egy ici-pici erőt gyűjtsek.

Mindezek ellenére azt javaslom, saját magad esetében ne foglalkozz ezzel a kérdéssel. Ugyanis ha nagyon félünk valamitől, az előbb-utóbb megtörténik. Persze lehet, hogy csak azért, mert tudat alatt érezzük a bennünk rejlő veszélyt?

Erre nehéz jó választ adni. Azt gondolom, ha van gyerekünk, akkor nem tehetem meg, hogy a gondozásának szentelem magam, mert velük mi lesz? De ha csak magunk is vagyunk: csak abból, hogy én ellátom őt, nem élnénk meg. Senkinek sem lenne jó. Ha telik rá, lehet mellé ápolót fogadni...

Szerintem úgy tennék, mint te, kérdező. Intézetben, ahol szakszerű ellátást kapna, ott lenne jó helye. De ez a halálnál is rosszabb, azért valljuk be... Én nem akarnék ilyen helyzetben élni, inkább öljenek meg. És a páromat látni így... a szívem beleszakadna, bármennyiszer meglátogatnám. Ha meg otthon lenne így... hát szerintem nem telne bele fél évbe, én is ronccsá válnék.

Én inkább véget vetnék mindkettőnk szenvedésének. :( Nélküle élni nem tudnék, ő meg amit élne, az nem emberhez méltó élet...