Nagyon idegesít az apósom, aki velünk él. Mit tegyek? Velem van a baj?

Szia! Igazából mind a ketten hibásak vagytok, az após azért mert nem tudja lekötni magát, te azért mert egy kicsit sem tudod tolerálni, hogy veletek él! Azonban ez természetes reakció! Nagyon könnyű kivülről tanácsot adni, hogy higgadj le, legyél elnéző, de ez nem olyan egyszerű. Én ugyanezt érzem az apósommal kapcsolatban. Igaz mi külön élünk, de képes ideállítani, úgy, hogy nem szól, pedig ezerszer mondtuk már neki, hogy telefonáljon. Sajnos én is ilyen vagyok, még ha nem is akar semmi rosszat az apósom, mégis minden hétvégén rettegek, hogy ideállít, mindenbe beleköt és már elegem van belőle. Az az igazság nálam is a páromon csattan az ostor, mert mindig kiborulok ha jön az após, de a párom se tud ellene tenni.

De hogy a kérdésedre is válaszoljak: próbáljáok meg lekötni az apóst, pl: adj neki olyan feladatot, amihez nem kellesz te vagy a párod pl: ha van kertetek ásson fel egy kis részt, legyél érte hálás, addig neked se kell vele lenni, és ő is hasznosnak érzi magát. A másik ami eszembe jutott, hogy van olyan, hogy öregek napközis otthona, ott tud ismerkedni, el tudja tölteni az időt. Neked pedig kitartást és sok sok türelmet kívánok!

Hasonló az én "hozzáállásom" is. A vőlegényem - aki elég késői gyerek lett - édesapja igen idős, a nagyapám lehetne. Tudom magamról, hogy én pedig borzasztóan rossz természettel rendelkezem, de igyekszem, amennyire tőlem telik. De idegesít, ha a konyhában kerülgetni kell, ha felém áll, és nézi hogy sütök palacsintát, ha nem tudom neki megmagyarázni, hogy a kenyér is tészta és szénhidrát, és nem feltétlenül tesz jót neki, ha naponta fél kilót eszik meg a cukorbetegsége mellett. (De a húslevest üresen eszi, mert nem tesz bele tésztát, mert az nem jó a cukorbetegeknek) Próbálok türelmes(ebb) lenni, őt már nem lehet megváltoztatni. 78 évig így élt, hogy jövök én ahhoz, hogy beleszóljak az életébe. (Ezt én gondolom így :))

Egy elgondolkodtató dolgot hallottam a jegyesoktatásunkon. "Mindenki akkora terhet kap az élettől/Istentől, amennyit el bír viselni."

Töprengtem ezen egy kicsit, és van benne valami. Én ezt el bírom viselni, sőt, megpróbálom belőle a legjobbat kihozni.

Nekem esetleg még az szokott segíteni, hogy (sajnos) vannak nálam rosszabb helyzetben élők is. Lehet, hogy engem még irritál 1-2 dolog, de vannak olyanok, akiket kitagadtak, vagy már nem élnek a szüleik, vagy hálát adnának azért, ha az lenne a legnagyobb gondjuk, ami az enyém. Nézőpont kérdése.

Szóval van egy bácsi, aki hasznosnak akarja érezni magát, esetleg ingyen bébiszitter? És a konkrét jelenléte irritál? Hát szegény nem tud mit tenni, az örökös nyüzsgése biztos rém idegesítő, de hát nem szívódhat fel.

Együttérzek egyébként, anyám csak pár napra szokott jönni, messze lakik, de kétszer örülünk neki, amikor jön, meg amikor megy...

Én azt szoktam csinálni, hogy ha segíteni akar, adok neki konkrét feladatot, nem érdekel, hogy csinálja, én meg elmegyek messzire. Esetleg el szoktam küldeni a gyerekkel játszóterezni. A gyerek örül, hogy itt a mama, én meg, hogy enyém a lakás :)

Néha csukd magadra az ajtót és mondd, hogy alszol, ne zavarjon.