Férfiak, mit éreztetek, mikor gyereket vállaltatok?

Mélyen magamba néztem, és annyit találtam, hogy ... ööö. Mit tudom én, mit éreztem, a férfiak századannyit sem foglalkoznak az érzelmeikkel, mint a nők - különösen a pozitívakkal. Élvezzük, oszt' jónapot.

Világ életemben úgy gondoltam, hogy majd egyszer apa leszek én is, rátaláltam anyára, elvettem, született gyerekünk, nem féltem semmitől, nagyon örültem neki, imádom, pont.

- nem, nem gondoltam bele, a mi családunkban senkit nem hagyunk öregkorára magára, azt se, akinek nincs gyereke

- nyilván tanítom, nevelem, mindig is azt gondoltam, hogy tanítani fogom, meg nevelni, de azon soha nem gondolkoztam, hogy jobb élete legyen, talán mert az enyém se különösebben rossz, legalábbis ami rossz benne, abból szinte semmi nem a szüleimen múlott. sőt, pont semmi

- ezt nem is egészen értem. szerintem nem is igen akad férfi, aki belegondol, mennyi idő, amíg a gyerek megnő annyira, hogy beszélgetni lehessen vele, játszani, dolgokra tanítani, meg ilyesmi. ha belegondolok, az egyetlen félelmem az volt - amikor kb egy hasra fordulni se tudó, sehová nem néző csomag volt, hogy ez rém sokáig fog még tartani. de végül is nem volt vészes.

- előbbi talán felületesen megfordult a fejemben párszor, utóbbi csak miután megszületett, abban a formában, hogy nyilván jó lenne minél több mindent hagyni rá, beleértve az anyagi javakat is. de hát ezen mit gondolkodna az emberfia, ez a természetes, nem?

Egyébként szerintem egy férfinak nehezebben értelmezhető kérdést nem is lehet feltenni, mint azt, hogy "mit éreztél/érzel, amikor". Ennél mi azért lényegesen egyszerűbb lények vagyunk. Érzelmi témákban többre mennél tőmondatokba tördelt eldöntendő kérdésekkel.