Van e jogom önmagamat választani?

Kiállok a gyermekeim mellett, nagyon szeretem őket, pont ezért nem kényszerítem rájuk az én akaratomat.

Örökké az édesanyjuk maradok, aki szereti őket, de ha az apjuk mellett maradnék, folyton vitatkoznánk, nem lenne senki sem boldog.

Ők elfogadják, amit érzek, tudják, látják, hogy mennyire nem egyeznek a gondolataink, elképzeléseink, céljaink az édesapjukkal.

Azzal is tisztában vannak, amit irántuk érzek.

Gyermekeimnek akkor lett "apjuk", mikor elköltöztünk, addig nem törődött velük, csak ordibált.

Ahogy elhagytam talált egy olyan "közösséget", ahol sok mindent megismert, szembesítették hibáival, megmutatták neki, hogy máskép is lehet, ezáltal jobb, figyelmesebb ember lett.

Párom nem vette észre, hogy gyermeke az orránál fogva vezeti, mert túlságosan fájt neki az a tudat, hogy gyermeke anyja nem kíváncsi a lányára.

Amíg azt nem mondtam, hogy költözünk, úgy gondolta túl elfogult vagyok gyermekeimmel. Ekkor viszont környezete (édesanyja és testvére közelében laktunk, ahova naponta járt gyermeke panaszkodni) viselkedéséből, a helyzethez való hozzállásukból kezdett rájönni, hogy voltak akiknek ez volt a céljuk. Gyermeke még zsarolta is azzal, hogy ő inkább elköltözik.

A mai helyzet az, hogy a lánya kapott egy boldogtalan, kedvtelen apát, családja (édesanyjáék)egy mosolytalan, bezárkózott embert, aki nem szívesen van velük.