Van itt olyan, aki próbálkozott öngyilkossággal, de túlélte, és ma már boldog, hogy él?

16 voltam és a szüleim miatt kezdtem el vagdosni magam. 15 évesen még csak ollóval húzgáltam a csíkokat a kezemre, ezek hamar begyógyultak, szinte karcolások voltak csak, de fájtak és az jó volt. 16. születésnapom után kb. 1 hónappal tértem be egy drogériába és vásároltam egy csomag borotvapengét. 1 hét alatt leamortizáltam magam. A bal alkarom tele van hegekkel. Az utolsó vágásom miatt történt meg majdnem, hogy meghaltam. Pont olyan helyen sikerült elvágni a kezem, és őszintén olyan mélyre is nyomtam a pengét, mert már nem éreztem, ahol nagyon vékony volt a bőröm. Húsig felvágtam és szét is nyílt a seb. 3 centi hosszú és 2 centi szélesre nyílt szét. Ha akkor nem szólok a szüleimnek, elvérzek. Este volt már, és egyedül soha nem mehettem sehova, így esélytelen lett volna, csak elszaladnom a kórházba (hívni egy taxit..).

Na ezért is csináltam az egészet. 16 évesen nem mehettem el szórakozni, barátaim alig voltak. Persze nem atom lerészegedni akartam. Csak kikapcsolódni, beülni valahova egy kávéra vagy egy sörre vagy csak simán elmenni táncolni egyet. De nem engedték. Csak a suli bálokba mehettem és éjfélkor akkor is értem jöttek kocsival, ha apám nem tudott, akkor unokatestvéreimet hívták, nem egyszer buliból kellett nekik eljönni miattam. Mivel a hétvégi táncolásokból kimaradtam, suli után sem nagyon mehettem sehova, barátaim nem voltak, mert senkivel nem volt közös programom. Tanulni kellett, mást nem szabadott. Ha rossz jegyet hoztam, az maga volt a pokol, anyám sírt az összesnél, hogy csalódik bennem stb. stb. Ha jó jegyet kaptam, le sem sz*rták. 3 évig dicséretet kaptam németből félévkor, év végén. Egyszer sem dicsértek meg. Soha sem mondták, hogy büszkék rám. Ha elmentem egy versenyre, annyit mondtak vigyázzak magamra és nem azt, hogy ügyes legyek...

Nem kaptam meg azt a bizalmat, amit soha nem játszottam el.. 12 évesen a nagymamámnak kellett elém jönni, amikor külön órára jártam és ő kísért át az úton. (Ahol mondjuk nem volt zebra, de 12 évesen csak el tudom dönteni, mikor tudok átmenni..) Egyszer, ugyancsak 12 évesen, mikor suli után elmentem a barátnőimmel a városba, anyám közölte, hogy egyszer ezzel fogom a sírba vinni. Gyerekként kezeltek, 6-7 évesek szintjén.

Amikor az anyámra már inkább bizalmasként, tanácsadóként lett volna szükségem, ő még mindig a féltő, óvó, mindent jobban tudó anya volt.

Barátom itt még nem volt (hiszen hol is ismerkedtem volna?), csak pár hónappal később az eset után találkoztam az elsővel...

Azóta valahogy rendeződött a helyzet, de amint lehetett elköltöztem otthonról. 20 éves vagyok és heti 1 napot töltök csak otthon. Még mindig nem mondhatok el kb. semmit a szüleimnek a szerelmi életemről, a szexuális életemről, hiszen nekem olyan nincs, mert én még gyerek vagyok. Szerintük. A barátomat persze ismerik, de azt már nem mondhattam el, hogy együtt lakunk.

Hiába rendeződött a helyzet nagyjából, még mindig nem szeretek élni, nem barátkozom könnyen. Nem ragaszkodom az emberekhez, hiszen úgyis elhagynak és nem szeretnek... Szeretek egyedül lenni, viszont rettegek is tőle, hogy egyedül maradok.

A labilis gondolkodás és viselkedés még mindig jelen van az életemben. Néha, ha nehezebb helyzetbe kerülök, elgondolkodok rajta, hogy milyen jó lenne kiülni a wc-be és néhány csíkot húzni az ollóval. De 4 éve nem csináltam ilyet...

Még nem próbálkoztam, mert biztosra szeretnék menni. Csak az út nehéz, elintézni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozz..másoknak.

29F