Milyen a férfiak élete családapaként:szabadidő, örömök?

Nem tudtam, hogy női tulajdonság foglalkozni a gyerekkel...ez új, de köszi, hogy szóltál!

És egy férfi nem attól férfi, hogy nem csinál házimunkát. Lehet, hogy te nem megkérted rá hanem parancsoltad. Így megértem a problémáját. Valószínű neki már rég van valakije.

#50

Jaja, én csak egy férfi vagyok a sokból, bár nekem úgy tűnik, az előző 50 választ kivétel nélkül nők írták, és mégiscsak hitelesebb, ha 10-15 nő ismételgeti, hogy az ő férje bizony anyja helyett anyja a féléves gyereknek, mint ha egy férfi leírja, hogy ő inkább jobban szeretne apja lenni, ahhoz viszont (saját és baráai körében szerzett tapasztalatai alapján is) valamivel több idő kell.

Azt nem tudom, hol olvastad, hogy nekem fájna, ha más apukáknál ez a viszony a gyerek születése napjától fennáll, engem az sem zavar, ha máshol az apuka szoptatja a kicsit.

Én érdemben nem tudok hozzászólni a témához, de meglepett, hogy MÉG EZ IS milyen indulatokat és vitákat vált ki.

Nem vitatkozni kell, hanem leírni a tapasztalatokat. Az lenne a segítség.

Annyit viszont tanácsolhatok, hogy megkérdezhetsz másokat, tanulhatsz is a hibáikból, sőt kell is, de ne akard az ő helyzetüket ráhúznia tiedre. Minden család más, ha apró dolgokban is de eltér. Dönts belátásod szerint. A főszereplő úgyis Te vagy, meg a gyereked, nem az itt válaszolók többsége. Ezért nem is értem a vitákat.

Mostanában mindenki ingerült. Itt is.

Ez elég vicces, ami itt ment :-))))

Nekem egy férjem van és egy gyerekem, így csak róla tudnék nyilatkozni.

Anyósom ellentétben 3.szor van férjén és őszintén csodálkozik, hogy a fia mennyit és hogyan foglalkozik a 6 hónapos lányunkkal. Neki az egyik férje sem volt ilyen.

Lehet, hogy nekem szerencsém van; lehet, hogy a férjem pont azért törődik a lányával, mert ő ezt nem kapta meg az apjától.

Arról, amit túrórudi írt, eszembe jutott valami. Van egy nagyon kedves barátom, négy gyermekes apuka. Ha valaki, akkor ő aztán nagyon családcentrikus, imádja a gyerekeit, minden szabadidejét a családdal tölti. 3 kamasz gyermeke van, a legkisebb pedig egy éves. Nagyon sokat beszél a gyerekeiről, odavan értük, tényleg. De csak a nagyokról beszél: kinek milyen gondja van éppen, vagy miért büszke rájuk éppen... A kicsiről viszont még SOHA nem beszélt. Néha megemlíti, hogy van, hogy létezik, hogy most éppen felállt, vagy sírt, vagy ilyenek, de körülbelül úgy, mintha azt mondaná, hogy kivittem a szemetet. Látom, hogy nagyon sokat foglalkozik a gyerekével, látom, hogy milyen szeretettel néz rá!

De amikor beszélgetünk, akkor arról beszél, hogy a nagyokkal éppen mi van, milyen gondjaik vannak, miért büszke rájuk éppen, miről beszélgettek, min nevettek együtt.

Az egyévesről nem tud ilyeneket mondani, ő egyszerűen csak van, létezik, csinál bizonyos dolgokat, de ezek apukát nem érintik meg érzelmileg olyan mélyen, mint a nagyobb gyerekeinek a viselt dolgai.

Nem tudom, mennyire volt érthető, hogy mit akartam ebből kihozni...

Én értem amit túrórudi írt, de azért nem szabad lenézni az édesanyák férjeikről alkotott tapasztalatait!

Pont azért, mert sok ember (nem mindenki, de sokan) MÁSOKRÓL sokkal objektívebb véleményeket tudunk megfogalmazni, mint SAJÁT MAGUNKRÓL. Én ráadásul nem is a férjemről, hanem másik apukáról írtam még anno első (vagy második oldalon), hogy ő a gyerekkel konkrétan többet foglalkozik, mint az anyukája, már egészen kisbaba kortól. MERT Ő ILYEN SZEMÉLYISÉG.

Férjem mindenkinek a fiunkról mesél, unokabátyja szintén, neki is van egy két év körüli gyerkőce. Tehát én örülök, hogy írt ide apuka is, aki leírta, hogy ő beletartozik azon apukák csoportjába, akik 3 évnél kezdték el a gyereket érteni és megérteni, de azért egy nőnek is el lehet hinni, ha olyan apukákat ismer, akiknél ez nem így volt.

Azért mert egy anya ír a férjéről, az már nem is hiteles? Oké, ha valakinek nem, akkor legalább azt tartsátok már hitelesnek, ha más apukáról írnak. Mint pl. én, aki TUDOM hogy két kisgyerekes ismerősünk is (ecseteltem már őket korábban, az egyik a programozó apuka egyéves babával) is állandóan a gyerekről beszél, és tökéletes édesapák.

Nem egyformák az apukák. Van amelyik már baba korban is veszi a gyereke adását, van amelyik csak onnantól, hogy a gyerek beszél hozzá és megnevetteti. Akinek az első csoportból van a férje, állati mázlista, mert első perctől kezdve KÖZÖS a gyerekgondozás is, nem csak az ütyümütyü. Aki meg később nő fel a feladathoz, valahol az is érthető, nem vagyunk egyformák.

Ott már nálam valami alapból "bűzlik", amikor valaki egy általános kérdésre csupa szakszóval meg szakmai névvel akar válaszolni.......ott már előre tudom, hogy az illető nem ésszel válaszol, hanem amit bemagolt a tankönyvéből anno, azzal akar nagyzolni. Ez 45-ről jutott eszembe.

Van nekem egy rokonom, gyermekpszichológiát tanul. Persze gyereke nincs, nem is lesz, de ÁLLANDÓ jelleggel darálja hogy a tankönyve szerint nekem hogy kéne a fiamat nevelnem. Mindig megmosolygom, mert ugyanakkor a gyereket úgy fogja, mint egy focilabdát, magyarán amint az elmélet gyakorlatra vált, máris látszik, hogy valójában mennyire dilettáns és mennyire nem ért a gyerekekhez egy kukkot sem.

Tehát a szakszavakkal meg tankönyvi rigmusokkal való dobálózás nekem már messziről bűzlik és már előre tudom, hogy baromságot fogok olvasni :) Ugyanis aki ÉRT valamihez, az TAPASZTALATBÓL beszél.

Ugyanis statisztikából beszélni még a hülye is tud.

Engem férfiként igenis kellemetlenül érint az, hogy azt látom, a kislányomnak milyen tökéletes kapcsolata van az édesanyjával. Már a terhesség alatt sem tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy ő ott hordozza a hasában, kapcsolata van vele, érzi a rugdosását. Jó, én is éreztem, ha odatettem a kezem, meg láttam ultrahangon, de pontosan tudtam, hogy ez nem ugyanaz. :( Irigyeltem tőlük a kapcsolatot. Azt éreztem, hogy én ebből az egészből kimaradok, csak külső szemlélő lehetek.

Aztán amikor megszületett a pici, akkor azt láttam, hogy ő milyen természetességgel tud róla gondoskodni. Próbáltam ellesni a mozdulatokat, de akkor sem volt ugyanolyan. Imádom a lányom, szeretek vele foglalkozni, de olyan kapcsolatom soha nem lesz vele, mint az anyjával. Tökéletes anya, és mindig tudja, hogy mit kell kezdeni a picivel. Lehet, hogy nem így van, de ezt mutatja. Olyan magabiztossággal gondozza, foglalkozik vele, amit én csodálattal nézek. És igenis bennem van, hogy én nem tudok vele így foglalkozni. Ha felveszem, és egy idő után sírni kezd, inkább átadom az anyjának, mert rossz, hogy sír és nem tudom megvigasztalni. Az édesanyja meg tudja. Nem tudom, hogyan csinálja, de meg tudja. Ügyetlennek érzem magam és szeretném eltanulni, de neki ez zsigerből jön, nekem meg nem. Én ezért csodálom Őt, nem is tudom, mi lenne velem, ha csak egy napot is egyedül kellene maradnom a picivel. Nem tudnám megoldani, úgy biztosan nem, mint az anyja. És ezért inkább meg sem próbálom. Félek tőle, hogy mi lesz, ha sír, és nem tudom megnyugtatni, vagy nem veszem észre, hogy éhes.

Higgyétek el, nagyon zavar, nagyon szeretnék jó apa lenni, de a feleségem nélkül senki vagyok, ha a gyerek gondozásáról van szó.