Mivel nyugtathatnám meg a szüleimet, hogy a húgom egyáltalán nem olyan rossz gyerek mint amilyennek ők gondolják?

Szüleim már lassan 60 évesek, a húgom 14. Kamasz, akinek nem lehet parancsolni, nyegle, vissza-visszaszólogat, lusta, de ezt leszámítva jó gyerek. Nem bulizik, nem fiúzik, nem iszik, nem k*rválkodik, ha elmegy barátnőihez, akkor is időben otthon van, eljár iskolába, tanul is (nem jó tanuló, de nem is a legrosszabb), vállal plusz munkát is, templomba jár, kórusban énekel. Azonban megtudtam, hogy a szüleimet nagyon bántja, hogy nem segít otthon (néha azért szokott, de nagyon ritkán), és úgy érzik, hogy nem szereti őket. Pedig nem így van, csak hát tinédzser. Mond hülyeségeket, ahogyan sokan mások is, a szüleim azonban (talán a korukból adódóan) nagyon a szívükre veszik ezeket a dolgokat, és elkeseredtek, hogy rosszul nevelték. Nem azt mondom, hogy fene rossz gyerek, de azért szerintem ahogyan kinövi a kamaszkort, nagyon is jó ember lesz belőle. Próbáltam nyugtatni a szüleimet, de nem megy, ők csak azt hajtogatják, hogy nem értik, hogy miért ilyen a húgom, amikor én milyen jó gyerek voltam. (Ez sajnos igaz. Én rengeteget tanultam, otthon mindent megcsináltam, tisztelettudó voltam, soha nem hoztam szégyent a szüleimre.) Mondom nekik, hogy ne hasonlítsanak össze minket, mert mindenki más, de megteszik, és elkeserednek. Azt mondják, hogy jobb lett volna, ha nem vállalnak ilyen idősen gyereket. Mit tehetnék, hogy jobb legyen a viszony a szüleim és a húgom között?