30 éves korotok után vállalnátok egyedül gyereket?

egy egyedülálló anyuka nem olyan marha nyugodt!

szerintem nem duplán, hanem triplán nehezednek a vállára a terhek.

Akinek akármilyen tesze-tosza mulya férje/barátja van, fel sem tudja fogni, hogy micsoda felelősség, hogy az anyának a kicsi gyerekkel mindig jelenkell lennie, vigyáznia rá, fél órája sincsen magában, külön, elszabadulni, pihenni, ügyet intézni, stb.

nem lehet soha beteg, trehány, nemtörődöm, másnapos, kimaradós, stb.

Egy kézzel kell a simogatást és a szeretet is osztani. Anyagilag nem fog annyi jutni annak a gyereknek. A társadalmi státusza sokkal bizonytalanabb lesz, és ezt érezni is fogja. Nem lesz a háta mögött egy "tekintélyes" családfő. ha az anya anyatigris lesz is, rámennek az idegei.

Ha talál új pasit, mindig nyomasztani fogja, hogy nem úgy néz rá, mintha a saját gyereke lenne, nem fogja szeretni ...

Mindamellett sokkal inkább a szerény élet és kínlódás egyedül, mint egy szeretetlen házasságban/családban.

(elvált gyerek)

Nem. Én tudom milyen érzés apa mellett felnőni. Soha, de soha az életben nem fosztanám meg ettől tudatosan a gyerekemet. Ha úgy hozná az élet, hogy ne adj isten megözvegyülnék például, az egy más szituáció, természetes, hogy alkalmazkodom hozzá, de tudatosan ilyet tenni.

Csak az tudja mit veszít a gyerek, akinek rendes családja van. Én belehalnék, ha nem lenne apukám.

Nem vállalnék. Nem vagyok annyira gyerekcentrikus. Ez alatt azt értem, hogy ha megtalálnám a párom, akivel harmonikus kapcsolatban élek, akkor vállalnék gyereket. Jelenleg nincs senkim. Jó lenne, ha lenne, de nem akarok mindenáron pasit. Ugyanígy vagyok a gyerekkel is. Mindenáron nem kellene. És ha az az ára, hogy egyedülálló anyaként neveljem fel, ilyen formában nem kérem.

Szerintem ez valami elképesztő nagy terhet rak az anyára. Ő is belerokkan lelkileg, nem beszélve a gyerekéről. Persze biztos van rá ellenpélda, mármint egyedülálló anyákra, akik lelkileg egészséges gyereket neveltek fel... minden tiszteletem az övék, de szerintem ez ritkaság.

Szerintem alaposan meg kell fontolni, milyen közegbe szülessen az a gyerek. Az, hogy eleve úgy indulok neki, hogy a gyereknek nem lesz apja... nem, így nem látom értelmét.

De nem mondom azt, hogy mindenki önző dög, aki így vállal gyereket. Nem ítélkezem. Azért, mert én nem tenném (az említett okokból kifolyólag), valamilyen szinten meg tudom érteni azokat is, akik egyedül vállalnak gyereket.

27/N

Ha adottak lennének hozzá az anyagi lehetőségek,akkor igen.Segítségem lenne,együtt élek anyukámmal és öcsémmel,szóval lenne a picinek egy vagány nagyija és egy remek nagybátyja.

Mind a ketten apa nélkül nőttünk föl,amit nem is bánok,ugyanis apám elég rendesen félrekefélt az után,hogy anyu megszülte öcsémet.Szerencsére én akkor már 6 éves voltam,így anyunak volt kire számítania.Rengeteget dolgozott értünk,de a mai napig azt mondta,hogy megérte.Ha ő meg tudta csinálni,akkor nekem is menne.Nem kellett hozzá apa,hogy értékes emberek legyünk,elég volt egy talpraesett anya.25/N

én 33 évesen szeretnék gyereket, még nincs, nem rég szakítottunk a vőlegényemmel, nem találok senkit, akivel élnék és fordítva.

gondolkodom, hogy a fenti körülményekkel vállaljak e gyereket, de megállít az, hogy nem enged vmi belül egy idegentől, akit nem is szeretek.

viszont egy ismerősöm, aki ugyanígy volt és már feladta, hogy normális férfit talál, ő így vállalt, teljes egyedül, csak magának. Azóta is elvan.

Pluszban vélemény: valahogy ez a felállás sem vonz engem igazán.