Ha az embernek nincsenek igaz barátai, az őt minősíti?

Kedves kérdező!

Az írásod alapján én is magamra ismertem.Általánosban azért lettem kiközösítve,mert egyrészt visszahúzódó típus vagyok,és mert szegény családból származom.Szakközépben volt két "barátnőm",az egyik férjhez ment és messzire költözött,hiába vagyunk ismerősök facebook-on,nem keres,a másikról meg kiderült,hogy azért barátkozott velem,mert őt mindenki kerülte,én viszont mindig meghallgattam ha valami baja volt.Azóta menő társaságba került,és ha összefutunk az utcán,még a fejét is elfordítja.Munkahelyen nem barátkozom,szeretek csendben dolgozni,nem úgy,mint a többi munkatársam,akik 8 órán keresztül szóf*sásban szenvednek,és pletykálnak mindenkiről gonosz dolgokat.Viszont van a munkahelyemen egy nálam pár évvel idősebb nő,párszor beszélgettünk,azóta folyton engem akar lelki szemetesládának használni.Egyébből sem áll,csak panaszkodásból(itt fáj,ott fáj,amott fáj),és ha esetleg megkérdezi,hogy mi van velem,meg sem várja,hogy befejezzem a mondatot,már ismét mondja a magáét.Fogalmam sincs,hogy hogyan vakarhatnám le magamról,mert már nagyon fárasztó amit csinál.Nekem legfőbb támaszom édesanyám és az öcsém,ha ők nem lennének,meg is őrülnék.Már feldolgoztam nagyjából,hogy nincsenek barátaim,a korábbi élményeimből leszűrtem,hogy nincs is értelme,úgyis csak kihasználnának.Nem hinném,hogy ez minket minősít,inkább a körülöttünk lévő embereket.

Szerintem valamilyen szinten mindenképpen minősíti az embert a barátok hiánya.

Voltaképpen ha az itteni válaszokat megnézed, itt is többségben vannak azok, akik az "Én is..." és "Nekem is..." szavakkal indítanak. Ők inkább a saját oldalukat akarják leírni, és nem a segítség jár elsősorban a fejükben. Csak kifejezik, hogy nekik így és úgy volt.

És én is ilyen vagyok.

Nekem is sok barátom volt korábban, de ahogy nőttem, értem, én is felfedeztem ezt a lelki szemetesládás szindrómát. Az ilyeneket gyorsan lekoptattam, és elkezdtem én másokra borítani a saját gondjaimat, mondván ez egész jó ötlet, ha mások kihasználtak, én is kihasználok másokat.

Egy idő után azonban tovább érik az ember, és rájön, hogy a meghallgatás önmagában semmit sem ér, hiszen a megoldást csak saját magunkból nyerhetjük ki, csak mi tehetünk érte. "Elhessegettem" a felesleges barátokat, és csodálkozva vettem észre, hogy csak 1-2 maradt, akiket barátnak lehetett nevezni. Aztán elmentem a városból, és nem maradt barátom. Nem bántam, mert mindig olyan voltam, aki szereti maga irányítani az életét, idejét, amibe beletartozott az is, hogy hónapokig nem kívántam senki társaságát, máskor meg állandóan csak kimozdultunk.

Aztán megnősültem, gyerekem lett és kinőttem ezekből a dolgokból, már nem igényeltem az efféle kimozdulásokat sem, csak a családommal. A munkahelyen célzottan kerülöm még a haverkodást is, mert mint a legtöbb munkahelyen, itt is rosszindulatú, hátba szúrós szemétládák vannak, akikkel nem kívánok az alap 8 órán túl érintkezni, és ők sem velem, így minden stimmel.

Hogy ne csak a saját kis életemmel fárasszalak, te is hibás vagy a kialakult helyzetért, mert engeded, hogy kihasználjanak. Minél többet engedsz, annál többet engednek meg maguknak. Ezen kell változtatni, és bizony néha ez azzal jár, hogy elmaradnak a barátok. Ne félj, mert az élet idővel meghozza a fontosabb dolgokat, és már nem fog érdekelni mindez.

A barátság, az igazi barátság alapeleme a bizalom, egyfajta vak hit, legalábbis amíg nem tesznek azért, hogy ez ne így legyen. Nem tudod jobban kiszámítani azt, hogy valaki őszintén barátkozik -e veled, ahogy egy párkapcsolatban sem lehet valaki 100%-ban biztos abban, hogy a másik őszintén szereti.

Jelekből lehet látni mindent, azt is, ha kihasználnak. Néha ezek a jelek tévesek, és olyan embert küldünk el, aki nem szolgált rá.

Idegenek kéretlen zaklatása egy külön téma, ők semmit sem jelentenek nekünk, nem akarunk velük barátkozni, és ők se velünk. Van, aki tűri, hallgatja, van, aki látványosan mással foglalkozik egy idő után, van aki az esélyét sem adja meg a "beszélgetésnek", és zenét hallgat, vagy olvas. A lényeg az, hogy nem számítanak.

De a barátok, vagy legalábbis azok, akiket barátunkként szeretnénk, már más emberek. Az ő véleményük számít, valódi érdeklődést tanúsítunk az életük iránt, és ha bajban vannak, akkor kéretlenül is segítenénk nekik. Sajnos a legtöbben ezt úgy használják ki, hogy ők minket nem tekintenek igazi barátnak, ellenben tudják, hogy nekünk ők fontosak. Mindenki szereti, ha meghallgatják, tanácsokat adnak nekik, de visszafelé ez már csak korlátozottan igaz. Ha két olyan ember találkozik, akik kölcsönösen segítenék egymást önszántukból is, akkor ők nagy eséllyel lesznek jó barátok... egy ideig, mert mindenki változhat, ezért az örök barátság eléggé hihetetlen dolog(ahogy az örök szerelem is). A te dolgod azt megítélni, hogy a másikat érdekled -e vagy sem. Ha úgy érzed, csak az ő problémáik fontosak, akkor nem barát az illető, és bármennyire fáj is, "el kell küldeni". Sajnos nem érvényes a happy end, mert sokan vannak olyanok, akik sosem találják meg az igazi barátjukat. Sokan annyira megrettennek ettől, hogy inkább elfogadják a lelki szemetesláda szerepét, csak legyen valaki, akit barátnak nevezhetnek, mert maga a titulus is biztonságot ad nekik, még ha belül tudják is, hogy ez csak addig tart, amíg az illetőnek ki nem kell állnia mellette valamiben. Olyan ez, mint a biztosító: csak adagolod befelé a javakat, de amikor neked kell valami, nem kapsz semmit.

Ne ijedj meg, ha nem találsz igaz barátot, mert sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben.

15-ös! Tök jó, hogy itt őszinte vagy. Jól leírtad, hogy téged minősít az, hogy nincsenek igaz barátaid. De látod te épp abba a táborba tartozol, aki csak akkor segít másokon, ha már neki az illető bizonyított.

A kérdező, illetve néhányan akik leírták a saját nagyon hasonló példáikat, azok pedig azok, akik feltételek nélkül önzetlenül meghallgatnak és segítenek. És a szövegükben az "én" és "nekem" szavak nem önzőségre utalnak, hanem épp a saját példájuk elmesélésére. Ez azért nagy különbség! Meg lehetne fogalmazni másképp is egy saját példa leírását, de nem ez a lényeg.

"Egy idő után azonban tovább érik az ember, és rájön, hogy a meghallgatás önmagában semmit sem ér, hiszen a megoldást csak saját magunkból nyerhetjük ki, csak mi tehetünk érte."

???

Sok esetben valóban csak magunk tudjuk megoldani a saját bajunkat. De még akkor is nagyon sokat tud jelenteni egy egyszerű "meghallgatás" is. Az ember jobb kedvvel vág bele, Nagyobb erővel azáltal, hogy érzi, hogy egy barátjának is fontos.

Egy igazi barát igenis meghallgat, kérdez, és a másik baját sajátjának tekintve segít. Kérés nélkül segít, és anélkül, hogy a másiktól előzetes bizonyítást kapott volna.

Szerencsés vagy, hogy van a párod baráti funkciókra is. De mi lesz, ha nem lesz, ha pl megromlik a kapcsolatotok? Teljesen egyedül leszel, és csak még tovább kövesedik a szíved. Szerintem ez rossz hozzáállás.

Ahhoz persze jó, hogy véletlenül se használjon ki senki.

Szörnyű, hogy ennyire bizalmatlanok és rosszat feltételezőek az emberek.

Eléggé belelátok az emberekbe, így már nekem sincsenek barátaim. Volt egy időszak az életemben, amikor sorozatban temettem el a szeretteimet, ekkoriban eltávolodtam az emberektől, ők se mertek közeledni felém. De mint mondom, jó emberismerő lévén én megértettem, hogy ez nem szeretetlenségből fakadt náluk, hanem mélységes tehetetlenségből. Akkoriban elég volt egy bátortalan kis mosoly és mindent tudtam, hogy mennyire együtt vannak velem, akkor is, ha nem mernek odajönni, ha nem tudnak is megszólalni. Sok víz lefolyt a Dunán, a temető békés hely lett a szememben, eltelt vagy 10 év. Ezalatt 2-szer is tapasztaltam, hogy az emberek szívesebben sírnak veled együtt, mint örülnek. Amikor párkapcsolatom lett, észrevettem hogy az idősebb nőismerőseim irigyek lettek. Szerencsére nem a legközelebbiek, de akkor is bántott. Onnan kezdve már nem áradt felém annyi szeretet, mint a gyászolós korszakomban. Pedig nem voltam se boldog, se szerelmes...de ők azt hitték az vagyok.

Újabb évek múlva megtaláltam azt, aki mellett boldog is lettem, szerelmes is. És most az esküvőmre készülve megintcsak az irigységgel találkozom.

Nem tudnak velem örülni. Van kivétel, de még abban a barátságban is annyi kétszínűség van.

Sőt, felfedezem magamban is az irigységet, ami eddig nem volt.

Olvasok a sorok között, észreveszem, mi motiválja a "barátokat", és így igazából azt kell mondanom: nincs barátom.

De azért azt gondolom, az igazi barát nem az, aki veled együtt tud sírni, hanem az, aki irigység nélkül tud veled örülni.