Megőrülök! Nem tudom mi van ilyenkor. Mit csináljak?

Az emberi lélek olyan, mint egy nagy társasház: rengeteg lakója van, mind mást akar, és gyakran még az sem megoldás, ha egy erőskezű házmester rendet parancsol. Mert az emberi lélek millió késztetése között nem csak az mérvadó, hogy melyik mennyire fontos, hanem az is, hogy melyik a legkevésbé fájdalmas. Lelkünk házmestere – vagyis énünk – a jó ügyintéző szerepét tölti be, és gyakran teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy egy-egy „lakó” érzelmei, félelmei, fájdalmai két perc alatt fel tudják borítani az egész „ház” nyugalmát, ha nem figyelünk oda rá. A gondot az okozza, hogy többnyire fogalmunk sincs, mire kellene odafigyelünk, csak akkor, amikor már baj van. Ilyenkor pedig a „harcolj vagy menekülj!” reflexből gyakran csak a „menekülj!” marad, mert esetleg – akármilyen rosszul érezzük is magunkat – még ekkor sem világos, hogyan is kellene harcolnunk, és mi ellen. Ennek az egyik leggyakoribb oka, hogy lelkünk házmestere elsősorban kívül keresi azokat a problémákat, amelyekkel „harcolnia” kellene, jóllehet a valódi gondok gyakran már eleve nem kívül vannak, vagy nem külső okok miatt nem tudunk megküzdeni velük. Mivel pedig egyik legalapvetőbb törekvésünk mindig a szenvedésmentes létezés, ilyenkor – jobb megoldás híján – többnyire a menekülést választjuk.

Mindebből a következő három alapkérdés adódik: mi elől menekülünk?, hogyan vegyük észre, amikor – jóllehet alkohol, drog és szerencsejáték nélkül, de valójában mégiscsak – menekülünk?, és mit tehetünk a menekülés helyett? Az első kérdésre elvben mindannyian tudjuk a választ, gondot inkább a konkrét meg- valósítás jelent. Életünk során százával, ezrével halmozunk fel olyan negatív élményeket, amelyeket tudatunk és idegrendszerünk mélyen eltemet. Az így raktározott lenyomatok azonban nem úgy lapulnak a mélyben, mint az elfelejtett tárgyak egy szekrény mélyén, hanem úgy, mint egy szekrénybe zárt kiskutya: mocorognak, zajt csapnak, feldúlják a belső rendet, bepiszkítanak, és egyre nagyobb erővel próbálnak kitörni rejtekükből. Az életünk során elszenvedett veszteségek, fájdalmak, sérelmek, dühök, csalódások, megaláztatások, szégyenek, félelmek a legkisebb külső ingerre is feléledhetnek, és – legalábbis érzelmi szinten – elkezdhetnek „mocorog- ni” bennünk. Ilyenkor eleinte esetleg csak azt érezzük, hogy szorongunk, feszültek és kedvetlenek vagyunk, irritáltak és idegesek leszünk, belekötünk az élő fába is, dühöngünk, nyomott és szomorú a hangulatunk, cinikus keserűséggel reagálunk a környezetünkre stb.

Mivel érzelmeink okát azonban nem magunkban, hanem kívül keressük, pillanatok alatt „tudni” fogjuk, hogy éppen az előttünk álló ember a kibírhatatlan, az elvégzendő munkánkat utáljuk, a politikai ellenfelünktől félünk, a főnökünkre dühösek vagyunk, a férjünkben/feleségünkben csalódtunk stb. Vagyis belső élményeinket összekötjük olyan külső személyekkel vagy történésekkel, akikkel vagy amikkel valami értelmesnek tűnő módon összefüggésbe tudjuk őket hozni. Mivel azonban ezek általában hamis összefüggések, ettől kezdve esélyünk sincs negatív érzelmi élményeink orvoslására. Mert lehet, hogy nem a főnökünkre haragszunk, hanem még mindig az apánkra vagy a gyerekkori szegénységünk- re, és nem a feleségünkben csalódtunk, hanem magunkban, amiért még mindig nem tanultunk meg angolul... és nem azért szorongunk, mert éjszaka rablók támadhatnak ránk az aluljáróban, hanem mert pontosan tudjuk, hogy angolnyelv-vizsga nélkül el fognak bocsátani a munkánkból. Így aztán bármit teszünk is a főnökünkkel, a feleségünkkel és az éjszakai rablókkal, bizonyára nem oldódnak meg a belső feszültségeink, hiszen ahhoz be kellene gyógyítani néhány korábbi sebünket, el kellene gyászolni korábbi veszteségeinket, valós teljesítményre kellene alapozni önértékelésünket, le kellene tenni a nyelvvizsgát, vagy reálisan belátni, hogy hol vannak a határaink, és azokon belül megtalálni a boldogságunkat. Ezek jelentenék a belső „harcot” és az eredményes megküzdést a „menekülés” helyett... és így már a harmadik kérdés megválaszolásához is egészen közel kerülnénk. Hogy miért nem kerülünk? Mert ez fájdalommal, pillanatnyi kényelemvágyunk kielégítésének késleltetésével, erőfeszítéssel, „szenvedéssel” jár. Minél messzebb a valóságtól! Így aztán újra szembekerülünk a második kérdéssel: hogyan is menekülünk? Részben úgy, ahogyan arról éppen szó esett: máshova tesszük a problémát, mint ahol az valójában van, így az igazi gondok fájdalmát egy ideig tényleg nem érezzük. Ha pl. kellően dühösek tudunk lenni a főnökünkre, mást – saját félelmeinket, fájdalmainkat – már szinte nem is tudunk érezni.

De rengeteg más lehetőségünk is van. Egyszerűen fizikailag is elkerülhetjük az olyan helyzeteket és embereket, akik mint - egy „rákérdeznek” belső konfliktusainkra és megoldatlanságainkra. Vagy egyszerűen „elfeledkezünk” róluk. Elkésünk az olyan helyekről, ahol ezekkel szembesülnénk. Viccbe, humorba, cinizmusba, máskor filozofikus vagy az ésszerűnél is ésszerűbb, racionális magyarázatokba burkoljuk, hogy mit miért nem lehet, vagy hogy minek miért kell éppen úgy lennie, ahogyan az számunkra érzelmileg a legkedvezőbb. Menekülhetünk a megszépítésbe, a fantázia világába, a nosztalgikus múltba vagy a jövő tervezésébe – lehetőleg minél messzebb a reális valóságtól és a jelentől. Menekülhetünk a számítógép vagy a tévé elé, és megmagyarázhatjuk, hogy nélkülük ma már nem is lehet lépést tartani a világgal. Viselkedhetünk az érzéseinkkel éppen ellentétes módon is: pl. ha gyűlöljük kolléganőnket, mert karcsú derekával túlsúlyunkra emlékeztet, bűbájjal kérhetünk számára még fizetésemelést is, hogy jóságunk dicsfénye ne csak az iránta érzett utálatunkat kendőzze el, hanem szégyenérzetünket, önmagunkkal szembeni csalódásunkat, irigységünket, magányunkat és önutálatunkat is.

A jóság és az önfeláldozás az önmagunk elöli menekülés egyik leghatékonyabb útvonala tud lenni – akkor is, ha kifelé esetleg tényleg jó és nemes dolgokat viszünk végbe. Kitűnő menekülés a fáradtság, a koncentráció hiánya, a „sajnos nem érek rá” és a „millió dolgom van” rohanása, de a pénz és a család nevében folytatott munkamánia is. Lehet a problémákat bagatellizálni vagy egyszerűen letagadni („ezt a pár kilót egy hét alatt leadom, ha kissé odafigyelek rá”, „egyetlen porcikámnak sem hiányzik most egy pasi”), és lehet önmagunkat másokra vetítve utálni: „Micsoda férfi az, aki egy nôt a dereka alapján ítél meg?” Lehet visszacsúszni a selypítő kis- lány vagy a naiv és tehetetlen kisfiú szintjére, lehet kívülről elvárni, hogy mások találják ki és oldják meg a problémáinkat, és mindezt még akár idealizálni is lehet pl: „ó, ha szeretnél, tudnád, mit kellett volna tenned, hogy nekem ne okozz fájdalmat!”. Ma nagyon divatos menekülést jelent a megállás nélküli panaszkodás, de legalább ilyen jó menekülés egy új szerelem mámora vagy a „pozitív gondolkodás” valóságtagadása. Menekülhetünk hangzatos és megváltást ígérő izmusokba, tanokba, ideákba, végső megoldást jelentő módszerekbe, fanatikus és fundamentalista elméletekbe, jól marketingolt guruk és tanítók védőszárnyai alá, és az egészséges életmód felkent papjaivá is válhatunk. Fogyókúrázhatunk, és számolgathatjuk a kalóriákat a nap minden pillanatában, de ugyanezzel az erővel bármilyen testi vagy pszichés betegségben is jól megkapaszkodhatunk, hogy ne kelljen szembenéznünk lelkünk mélységeivel és életünk komolyabb feladataival. Bősz segítőkészséggel vethetjük rá magunkat ismerőseink problémáira, pár nap alatt gyógyítókká és mesterekké képeztethetjük ki magunkat, hogy onnantól kezdve joggal koncentrálhassunk mások bajaira. Persze ihatunk és drogozhatunk is, de „menekülésünk” talán még hatékonyabb lesz, ha csak pusztán megbotránkozunk azokon, akik isznak vagy drogoznak. Ez a kis borzongás és felháborodás éppen elég, hogy önmagunkkal való elégedetlenségünket csillapítsa, és elterelje a figyelmünket magunkról.

Szóval módszereknek nem vagyunk szűkében, ha a magunk elöli menekülésről van szó. Sőt, mint láttuk, gyakorlatilag bármit és bárkit felhasználhatunk arra, hogy meneküljünk. Nem kell hozzá olyan nyilvánvaló eszköz, mint az alkohol vagy a drog. A napi munkánkból, a gyermekünk neveléséből, az egészséges étkezésből, a barátainkból, de még a vallásunkból és a rászorulók meg- segítéséből is menekülési útvonalat csinál- hatunk, ha pszichológiai értelemben erre használjuk. A korábban feltett három kérdésre tehát tulajdonképpen nagyon egyszerűek a válaszok... ha nem menekülünk a válaszok elől is. Mi elől menekülünk? A fájdalom elöl. Miért? Mert életünk – múlt és jelen – eseményeinek a feldolgozása, feladataink ellátása, hivatásunk beteljesítése, szeretteink szeretése, képességeink fejlesztése, hibáink kijavítása, sérelmeink elengedése, határaink elfogadása, céljaink elérése mind erőfeszítéssel, pillanatnyi komfort - érzésünk feladásával, alkalmasint kifejezett fájdalommal jár. Hogyan menekülünk? Bármely pillanatban bármit és bárkit felhasználhatunk arra, hogy valós, konkrét, személyre szabott fel- adatainkról, sebeinkről, fájdalmainkról elterelje a figyelmünket. És hogy mit tehetünk a menekülés helyett? Abbahagyjuk a menekülést. Megállunk, kívül-belül szembenézünk mindazzal, ami elől eddig menekültünk... és azokkal a feladatokkal kezdünk el foglalkozni, amelyek ebben az önmagunkkal való szembenézésben fölbukkantak. Sebeinket begyógyítjuk, veszteségeinket meggyászoljuk, hiányainkat kipótoljuk, kapcsolatainkat rendbe hozzuk, képességeinket kibontakoztatjuk, és jó célok szolgálatába állítjuk. Olyan tevékenységeket keresünk, amik életünknek értelmet adnak. Ha vannak gyermekeink, fel kell ismernünk, hogy ők jelentik igazi életműveinket. Az ő érzelmi biztonságuk fenntartásának elsődleges szempontnak kell lennie. Azzal, ahogy át tudjuk nekik adni tudásunkat, tapasztalatainkat, máris alkotunk valami maradandót és megérezzük az önmegvalósítás igazi ízét.Örömöt és szeretetet sugárzunk magunk körül, és hálás ámulattal simulunk bele az élet színes körforgásába. Mindeközben pedig esetleg egy érdekes paradoxont is átélhetünk: ha menekülünk a fájdalom elől, az csak erősödik, ha azonban felvállaljuk, eltűnik, átalakul, és életünk olyan új dimenziói felé nyit ajtót, amiket korábban elképzelni sem tudtunk. Amikor George Malloryt az 1920-as években megkérdezték, hogy miért akarja – nem kevés veszély és fájdalom árán – meg- mászni a Mount Everestet, azt mondta: „Mert ott van.” Talán így van ez az élettel is: azért érdemes „megmászni”, mert ott van. De az élettel kapcsolatban talán van itt egy másik paradoxon is: valójában csak akkor van ott, ha „megmásszuk”!

Szerintem sem olyan egyszerű a dolog, hogy vagy szereted vagy nem, ahogy néhányan itt írták.

Azért az ember érzései ennél bonyolultabbak.

A kérdező egyértelműen szeretné megoldani a problémát, tehát fontos neki ez a kapcsolat, ez nyilvánvaló. Nem is értem, hogy merik itt néhányan kijelenteni, hogy már "biztos" nem szereti a feleségét.

Aki ilyet ír, az biztos hogy nem élt hosszútávú kapcsolatban. Azok kedvéért elárulom, hogy az élet nem csupa játék és mese, ha két ember hosszabb ideig van együtt bizony elő-elő fordul, hogy éppen nem rajonganak úgy egymásért mint a legelején. Remélem nem gondolja senki, hogy a 60 éve boldog házasságban élők között azóta is dúl a szerelem és soha nem mentek egymás agyára.

ÉS IGEN!!! Attól még szeretik egymást.

Próbálom máshogy megvilágítani a dolgot. Az ember a gyerekét is szereti, de előfordul, hogy néha a pokolba kívánja, mert épp idegesíti, mert fáradt, dogoznia kell, a gyerek hisztizik stb, de ettől még nem kell árvaházba adni, mert jaj Istenem már nem szeretem.

Gyengébbek kedvéért, pl. akinek kutyája, macskája, hörcsöge akármije van, nyilván előfordult már, hogy azt gondolta, most mindjárt agyonütöm az a dögöt, pedig nagyon szereti azt az állatot.

Amúgy az ilyesmi gondolatok, amiket e kérdező is írt, hogy "örülne, ha történne vele valami rossz" azok kényszergondolatok formájában is jelentkezhetnek, és főként azokkal kapcsolatban jelentkezik, akik nagyon fontosak nekünk és nagyon féltünk, pont ezért. Én kényszerbeteg voltam és tudom miről beszélek. Persze nyilván itt nem biztos, hogy erről van szó, de egy nem beteg embernél is jelentkezhetnek ilyenek ideiglenesen. Na.