Hogyan éltétek meg azt a pillanatot amikor belegondoltatok abba az iskolából kilépve, hogy ezentúl egészen életetek végéig dolgozhattok?

Emlékszem, ez a kérdés engem is foglakoztatott :)

- átmenet lesz, és meg fogod szokni

- sokkal jobban fogod értékelni a hétvégéket

- örvendezni fogsz a hosszú hétvégéknek

- bármikor kirúghatnak vagy felmondhatsz, szóval az "életed végéig"-et ne vedd ilyen tragikusan

- a magyar valóságot tekitve meg örülj neki, ha az iskolapadból kilpve rögtök, és megszakítások nélkül dolgozhatsz.

Nem lepődtem meg a tényen :) mert 15 éves korom óta végigdolgoztam minden nyarat, gimis éveim végére már minden hosszabb szünetet, egyetemista koromban a szünetek mellett a péntekeket és a hétvégéket is. Így 4 nappal dolgozom csak többet, mint egyetemista koromban, mellette esténként tanulok (nem suli, csak képzem magam, most éppen a nyelvekre álltam rá), úgyhogy nem akkora a változás. Ami más lett, hogy addig mindig vártam valamit, pl hétközben a hétvégét, hogy mehessek melózni, hétvégén a hétfőt, hogy mehessek suliba, most meg csak telnek a napok... Nincs konkrétum, hogy várjak valamit, ez kicsit nehezebbé teszi.

27/N

Mivel nem vettek fel fősulira, az iskolából kilépve azt se tudtam mi lesz velem, tanulok még vagy munka jön? Belevágtam a mkügyi központon keresztül egy mérlegképes tanfolyamba, de 1 vizsga miatt végül nem sikerült. Keresgélni kezdtem állást, de rájöttem hogy még egy vacak kisboltba se kellek a sima érettségimmel meg a félkész mérlegképességemmel. Így hát én lettem a legboldogabb, mikor felajánlottak nekem egy pékbolti állást, ráadásul olyan csapatba, akiket jól ismertem és nagyon szerettem. Életem egyik legboldogabb évét töltöttem ott pékbolti eladólányként, bár kemény munka volt, minden másnap 12 óra és nem volt WC az épületben, át kellett menni egy szomszéd épületbe ha rádjött a szükség, ehhez be kellett csöngetni, mert zárták a kaput...Általában nem jártam WC-re. Hajnali 4-kor keltem, este 9-re értem haza. Igaz, másnap szabad voltam. Igazából az emberek miatt szerettem, akik nap mint nap visszatértek. Sok nagyon szegény ember élt arra. Sokan meséltek az életükről. Volt egy vak bácsi, aki keményen megszidott, mivel rosszkedvem volt aznap, hogy mi fiatalok miért nem tudunk örülni az életnek? Volt egy nagyon szegény férfi, aki mindig csak negyed kiló kenyeret kért, de sose kuncsorgott, mint az arralakó túlságosan szaporodó anyukák. Egyszer elmesélte, hogy ő ezen él: negyed kiló kenyér és egy kis só. Gyomra már nem volt, kivették szegénynek, azért nem bírta már a régi munkáját, mert valaha kőkemény kőműves volt. Most, gyomor nélkül is dolgozott, de már nem bírta úgy. Pont akkoriban vették ki a nagymamám gyomrát, emlékszem. Ez a férfi ingyen csak egy kis papírt kért, azt mondta, azt használja WC-papírnak. Kapott tőlem néha a tegnapi sütikből ingyen, de sose kért.

Volt aki kért, a férje minden pénzüket eljátékgépezte, 6 gyerekkel küszködött. Egyszer a kisfiát küldte tegnapi sütiért, a gyerek elszaladt nagy örömmel a 2 zacskó sütivel, aztán láttam hogy a játszótéren focizik a croissanttal. Utánarohantam, ha elkapom biztos megtépem, de gyorsabb volt nálam.

Aztán volt egy 10 gyerekes anyuka, ő mindig ordibált velem, nem értettem miért, mert nem volt mérges, de egyszer felmentem hozzájuk, az összes gyerek egyszerre beszélt, megkínáltak levessel, az összes gyerek ott tolongott a tányérom körül és tátották a szájukat mint valami fiókák, szóval nekem alig jutott valami. Mikor eljöttem tőlük, zúgott a fülem, akkor már értettem, miért ordibál az anyjuk akkor is ha csak 2-en vagyunk, nem győzte túlüvölteni a 10 lurkót és megszokta a hangerőt.

Aztán volt a túróstáskás fiú, akinek hihetetlen tiszta arca volt és mindig túróstáskét kért, és amikor egyszer rosszkedvűen vágtam oda a pultra, nagyon szomorú lett és legközelebb már nem olyan mosolyogva lépett be. De én rámosolyogtam és azt mondtam, mielőtt megszólalt volna: egy túróstáska lesz:) És akkor elmosolyodott újra. Aztán később mikor már nem dolgoztam ott, de összefutottunk az utcán és megtudta, hogy könyvelőcégben dolgozom, megadta a telefonszámát, mert ő meg magánnyugdíjpénztárban dolgozott és azt mondta, ha tud segíteni hívjam. Nem hívtam fel soha. Nem emlékszem a nevére sem, nem tudom a számát hova tettem, csak arra emlékszem, hogy ő volt a Túróstáskás fiú. Sajnos én akkoriban egy másik fiú miatt voltam rosszkedvű, és nem voltam vevő senki másra. Az a másik fiú is fel-felbukkant a pékboltban, amikor először jött ürügy nélkül, azt mondta, csak benéztem, és tetőtől talpig elpirult és akkor megfordult velem a világ, reszkettem mint a kocsonya, nem mertem ránézni, megszólalni, az ájulás határán voltam. Aztán mivel ő se mondott semmit, kénytelen voltam felvenni a beszélgetés fonalát. És hogy oldjam a feszültséget, elmondtam neki, hogy azt pletykálják a vevők, hogy én olyan lusta lány vagyok, hogy egy fiút dolgoztatok magam helyett, aki jár hozzám. Ő volt az a fiú, félig-meddig kollégák voltunk és egyszer mikor elaludtam, kinyitotta helyettem a boltot.

Azt hittem, jót nevet a pletykán, de megdermedt mintha kést vágtak volna belé, és nagyon hamar elhúzta a csíkot. Én hónapokig vártam rá és nem érdekeltek holni túróstáskások, de nem jött. Nem jött. És amikor jött volna újra, már annyira gyűlöltem, hogy nem engedtem.

Azon a nyáron minden nap úgy mentem be dolgozni, hátha bejön újra, de volt egy pont amikor azt éreztem, most már ne jöjjön. Megtudtam, hogy a bolt nem megy túl jól, valakinek mennie kell. Volt egy idős kolléganőm, az fröcskölt rá, mert tudta hogy a pékbolt tulajai engem választanának, mert én bennfentes voltam ott. Elmondott engem ez a nő mindenféle rossznak, a szemembe meg hízelgett. Nekem akkor már felajánlottak egy állást egy könyvelőcégben, így tudtam hogy akkor én leszek az, aki elmegy. Néha eszembejutott az a fiú, aki még nem is sejtette, hogy én már nem leszek ott sokáig. Keresel engem, de már nem leszek. Nekünk az az 1 év volt arra, hogy egymásra találjunk, de nem sikerült. 10 évembe telt, mire kihevertem. Egy gyülekezetbe jártunk, de gyülekezeten belül nem nagyon lehetett ismerkedni, egyszerűen olyan árgus szemekkel figyeltek minket a pletykafészkek, hogy a fiúk és a lányok ott inkább messze elkerülték egymást.

Mindegy, nagyon soká értettem meg, hogy jobb volt ez így.

Szóval ez volt az én első munkahelyem.

Egyszer egy vevőm azt mondta, az élet olyan sza...r, hogy azon már csak röhögni tud. Haldoklott az édesanyja, azért mondta ezt. Én néztem rá 19 évesen, teli valami nagyon naív hittel Istenben és a mesékben és nem akartam neki igazat adni. Ő mesélte, hogy egyszer megütött egy pasit a buszon, mert azt mondta a terhes feleségének: Anyám, de ronda vagy!

Azt mondta, meg kellett vernie ezt az állatot. Hiszen neki a felesége terhesen volt a leggyönyörűbb.

Később a könyvelőcég sokkal unalmasabb volt. Életem sötét korszaka: 3 év. Ezalatt halt meg az öcsém is. Meg a hitem is. Később jöttem rá, hogy azért sok hasznosat tanultam én ott. Ennek köszönhetem, hogy apám egyéni vállalkozását én magam könyveltem, hogy nem okoz gondot egy adóbevallás kitöltése, és semmilyen hivatalos szerv nem tudja nekem bemesélni hogy igaza van, ha nekem van igazam. Hasznos évek voltak, de nagyon szomorúak.

Aztán jött a könyvtár, ahol már 10 éve dolgozom. Imádom és sose tudom megunni. A fizetés rossz, de mindenhol máshol is rossz volt, itt legalább boldog vagyok.

De annyit mesélni róla nem tudnék, mint arról az első őrületes pékbolti évről. Akkoriban még úgy igazán érdekeltek az emberek. Mostanában fárasztanak és túlságosan kiismertem őket ahhoz, hogy higgyek bennük. Ma már nem mászkálnék fel 10 gyerekes anyukák lakásába és nem tömném őket tegnapi sütivel. Ma már 1 gyerek is rettentően idegesít.

De összességében véve sokkal szebbek voltak a munkában töltött éveim, mint az iskolapadban. Inkább az zavar, hogy állandóan továbbképzésekre kell járni munka mellett is. Most épp nyelvet kéne tanulnom. Fősulit munka mellett végeztem el. Az is nagy kaland volt, de elfáradtam mostanra nagyon. Nem vágyom már iskolapadba, nekem bőven megfelel a munkahely is.

Remélem nem baj, hogy ezeket elmeséltem.

én vártam. elég szegények vagyunk, mindig ócska, ronda ruhákban járok amiket más ad ajándékba és sokszor 3 nap ugyanazt esszük.

ha én is keresek, normálisabban kijövünk.

viszont nem úgy alakult hogy dolgozzak. engem is pékségbe vettek volna fel, mint az előző hozzászólót de a tanáraim, mindenki rábeszélt hogy jelentkezzek egyetemre.

jelentkeztem, felvettek és utálom. de most már megcsinálom, ha egyszer ott vagyok mert lehet, hogy többé nem lenne alkalmam, esélyem tanulni, az új törvények miatt sem.

most még pár évet nyűglődök csórón, mindennap olyan étellel, amit utálok enni, aztán csak lesz munkám.

komolyan, semmi más nem számít, csak hogy normális ételeket ehessek végre.

még az sem érdekel, ha fázni kell, a házban úgyis mindig hideg van, megszoktam.

Én megijedtem. Mert tudtam, hogy amint leérettségizem, anyám azonnal elküld dolgozni. De én nem éreztem magam elég érettnek meg bátornak erre. Inkább párszor félbehagytam a középiskolát és dolgozgattam amikor és ahányszor kedvem tartotta, amikor pénz kellett nekem, mindig jött velem a barátnőm is. Mert tudtam hogy normális főállásra csak érettségi után küld el.

Aztán megismerkedtem a későbbi férjemmel, hamar gyerek, azt hittem minden szép és jó lesz, gyes alatt befejezem a sulit, aztán azt tanulok meg csinálom majd amit szeretek... de közben a férjem tök bunkó lett velem, terrorizált... már csak azt vártam, hogy minél előbb befejezzem a sulit és minél előbb dolgozni mehessek. Az első hónapok pokoliak voltak, mert nem merek idegenekhez hozzászólni, interjúra is elkísért az egyik barátnőm. A munkahelyemen megszokták, hogy pánikolok az ismeretlentől, ezért olyan részébe nem küldenek az épületnek, amit nem ismerek. Igazán kedves tőlük, itt dolgoznék életem végéig :)