Hogyan tudnám elfogadtatni a párommal, hogy nekem nem lesz jogosítványom?

Szerintem nincs semmi abban, ha valaki nem szeretne jogosítványt és vezetni, én se szeretném letenni, mert félek tőle és érzem is, hogy nem menne. Még dodzsemet se mertem soha vezetni. :D A környezetem és párom is elfogadja.

Felesleges erőltetni, majd, ha netalántán fordul a kocka, akkor leteszed, addig pedig próbáld meg újra és újra elmagyarázni párodnak, hogy nem, nem szeretnéd, és ha tovább fújja a magáét, akkor kicsit durvábban mondani, hátha eljut a tudatáig. Remélem emiatt nem romlik meg a kapcsolatod, olyan pitiáner dolog ez!

A munkára meg csak annyit, hogy biztos találsz olyat, ahova nem kell ez a tudás!

Sok szerencsét!

22/L

Hátha tanulságos lesz:Ugyan így volt vele a Tesóm is.Azt mondta hogy nem akar, nem tud, fél, retteg vezetni. Az egész környezete is (én nem csak anyuák és a párja) azt sugallta felé, hogy ő nem is vezető alkat, béna , jobb ha jármű közelébe se megy, tartson sofőrt stb. Ha nem történt, hogy egyszer csak tizen-akárhány év után a párja lelépett (érdekes, hogy a lelépés előtti hónapokban többször is durván célzott rá, hogy igazán megtanulhatna már vezetni) és Ő egyedül maradt egy pest közeli városban két gyerekkel, akik Pestre jártak oviba és Ő is Budapesten dolgozott. Addig a párja hordta, fuvarozta az egész családot.Sajnos a hajnali volánbuszozások a gyerekeket is teljesen kimerítették (legyengül immunrendszer ,stb)és mikor már a Tesó munkahelye is veszélybe került, mert Volán-BKV csatlakozással képtelen volt időbe beérni(az álmosságtól szédelgő gyerekek oviba adása után) egész egyszerűen kénytelen volt autóba ülni. Hozzáteszem, hogy (több éves)jogsija volt, de SOHA nem vezetett a jogsihoz kötelező óraszámon kivül. Én tanítottam Őt meg vezetni, úgy hogy egyszerűen beültem mellé. Mert tudtam, hogy a félelme nagyobb mint a tehetetlensége.Én is nő vagyok és van két gyermekem. Nem kockáztattam volna az életem ha nem lettem volna biztos abban, hogy erre mindenki képes csak egyesek örömet lelnek benne ha másokat negatív megjegyzésekkel korlátok közé szoríthatnak. Nyugodtan higyjétek el, hogy a Tesóm is rémült és szerencsétlen volt (plane a kialakult válságos helyzet miatt) de mégis sikerült neki. A beülések után olyan "edzéseink" is voltak, hogy mentem előtte a saját autómmal és telefonon navigáltam. Nem volt egy semmi helyzet. Szegény Tesóm meg volt győzödve, arról hogy az életének is vége.Sokszor, remeget, sírt ,zokogott, kiakadt. Viszont az élethelyezete csak a kilátástalanság felé vitte volna ha nem tanul meg vezetni. Természetesen a gyerekeit már csak akkor szállíthatta amikor én is meggyőzödtem arról, hogy minden rendben. Tudniillik hinni abban hogy képes rá majdnem olyan egyszerű mint leélni az életét úgy ,hogy Ő egy antitalentum. Most már több éve balesetmentesen vezet heti 160 km-t. A gyerekeiért és a munkája megtartásáért csinálta KÉNYSZERBŐL. Ma már élvezi, szabad és boldog, megerősödött lélekben és önbizalomban is.

Nem arra biztatlak, hogy erőltesd, de azért fontold meg, hátha. Annyit tennék hozzá, hogy a Tesóm is nő és elmúlt 40 éves. (Nagyon jól és biztonságosan vezet!:):): )

Én ugyanígy vagyok a vezetéssel. Egyszerűen nem megy. Hiába sikerült a jogsit megszereznem, nem merek vezetni, mert bizonytalan vagyok. Azt meg nem akarom, hogy miattam bárki megsérüljön, vagy kárt okozzak.

Ha tudnád, hogy mit hallgattam én emiatt az elmúlt évek alatt! Mára már beletörődött a család, hogy nagybevásárláskor engem bizony el kell fuvarozni. Sajnálom. Nem vagyok tökéletes. Fel a fejjel kedves sorstársam!