Mi lesz akkor, ha meghal valakim? Hogy lehet ezt túlélni?

Meg sem halt, de te már siratod. A leckédet megírtad már?

És arra már gondoltál, hogy mi lesz, ha összedől a világ? Akkor mennyire sírnál?

A halál az élet része, egész pontosan a vége. Természetes és normális dolog.

Valójában az a normális, ha te temeted el a szüleid, nagyszüleid. Sokkal inkább, mintha ők temetnének téged. Sokkal könnyebben is fogod feldolgozni, mert még ha most kegyetlennek is érzed, amit írok, belül ösztönösen tudod, hogy igaz.

Egyébként saját tapasztalat: amikor az első nagyszülőm meghalt, nem tudtam elhinni. Soha nem halt meg senkim előtte, és úgy éreztem, a halál nagyon hirtelen szinte tapintható közelségbe került.

Azóta sok rokont és barátot elvesztettem. De egyik sem viselt meg annyira, mint az első. Mert akkortól már értettem, tudtam, milyen érzés a gyász. Már nem lepődöm meg rajta.

Ráadásul ahogy öregszem, egyre gyorsabb ütemben halnak meg körülöttem az emberek. Eleinte egy év is eltelt két haláleset között, most már évente sokszor temetek. Idővel belefásul az ember. Már nem ráz meg annyira a halál. Azt hiszem, olyan gyászt, mint először a nagyapámnál, csak akkor éreznék, ha a gyerekem temetném. Mert az nem normális. Arra nem lehet felkészülni.

Kicsi lány, akkor visszakérdezek: csak képzeld el, hogy lehet azt túlélni, hogy mindnekim meghalt, és nem maradt senkim? Egyedül a házastársam maradt. Pedig én még nagyon messze vagyok a 90 évtől, mégis ez jutott, ezzel kell élnem.

Írd meg szépen a leckédet, és ne foglalkozz előre olyan dolgokkal, amelyek előbb-utóbb úgyis bekövetkeznek, de nem tudhatod, hogy mikor. (Ha nagyon siratod magad, akkor gondolj arra, hogy ad absurdum az is előfordulhat, hogy a nagypapa túlél téged). Ráérsz akkor siratni valakit, ha már valóban meghalt. Amikor benne vagy a gyászban, az más, mint amikor előre parázol tőle. És tanuld meg a függőbeszédet és az idézést: És én mindig mondom neki, hogy "papa nem fogsz meghalni 90 éves korodig". Mert ez így a SAJÁT papádra vonatkozik, idézőjel nélkül viszont ÉN vagyok a papa, akit siratsz, meg az összes olvasó. Érted mi a különbség? (Az érzelmi töltetét már el sem mondom, az egy 20 évesnek is sok, nemhogy neked.)

Na szia! Vacsi; moss fogat, nézz egy jó filmet vagy olvass egy jó könyvet és pihenj szépen. Szép álmokat! :)

Ha siratod őket biztos hosszú életűek lesznek. Amúgy sok ember fél, retteg, meg ne haljon a társa, a anyja, az apja, gyereke. Te is az érzékenyebbek közé tartozol. Ezt hogy most így érzel, ez egy fejlődési folyamat, túl leszel rajta. Most fogd fel úgy hogy, most egy picit felnőttebb leszel. A nagyszüleid meg nagyon szerencsések, hogy ilyen unokájuk van. Általában a fiatalok érzéketlenek és le se sz@rják a nagyszülőket, akár meg is halhatnak.

Mi lenne, ha egyszer mondanád nekik, hogy "remélem nagyon sokáig fogtok még élni, mert nekem nagyon hiányoznátok." Erre majd mondanak valamit és te talán majd jobban feltudod ezt dolgozni.