Miért van ez velem, mivel tudnám kibillenteni magam ebből a motiválatlan állapotból?
Az utóbbi hónapokban tendenciának érzem, hogy motiválatlan lettem. Korábban fel tudott tüzelni egy-egy cél, amiért teljes erőbedobással küzdhettem. Ezek hétköznapi célok, tanulmányi, vállalkozással kapcsolatos, magánéleti, stb.
Most itt állok néhány hétre az államvizsgámtól és kezdek lassan orvosi értelemben szorongani tőle (pedig nem szoktam nagyon rágörcsölni vizsgákra), mert annyira semmi motivációm van, hogy alig haladok.
A munkaviszonyom megszűnt egy hónapja, férjemmel megegyeztünk, hogy ne keressek inkább munkát az államvizsga előtt, mert akkor egyiket se tudnám rendesen csinálni, addig bőven kijövünk az ő fizetésből, amint megvan a vizsga, utána keresek majd. Emiatt egész nap itthon vagyok most - még 3-4 hétig.
A gondom az, hogy nem értem magamat. Nincs semmilyen olyan tényező az életemben, ami indokolná a motiválatlanságomat.
Most, hogy egész nap itthon vagyok, még inkább magamnak való lettem, lakásból nem szívesen megyek ki, bár magyarázatot erre se tudok adni, hogy miért.
Eltervezek rengeteg dolgot, de halogatás- motiválatlanság miatt alig csinálok valamit. Volt egy olyan tervem is, hogy naponta edzek egy órát, úgyis jót tesz a szellemi terhelés mellé, hát eddig csak fejben sikerült.
A depressziót kizárnám, mert a jellegzetes tünetek nagyrésze nem áll fenn, nem akarok öngyilkolászni, az ágyból ki tudok kelni és ki is lehet zökkenteni az egykedvű állapotomból.
Inkább a motiváció és a lelkesedés hiánya zavar rettentően. A férjemen is érzem, hogy átveszi, rá is rossz hatással vagyok, ez is nyomasztó.
Ha konkrét okra vissza tudnám vezetni, akkor egy ugrás lenne a megoldás, de sajnos nem megy, pedig agyaltam rajta már, nem keveset.
Érzelmileg is mintha elsivárosodtam volna. Utoljára akkor éltem meg mélyebb érzelmeket, amikor egy távolabbi rokonom meghalt és a temetésre összegyűlt családból közelebbi családtagokon láttam a megtörtséget - ez engem is meghatott és akkor éreztem, hogy mélyebb érzések törnek fel.
Régebben amolyan úthengeresen működtek az érzelmeim, akár pozitív, akár negatív volt. Lelkesedtem, szomorkodtam - függően attól, mi történt velem.
A magánéletem, családi kapcsolataim rendben vannak, a munkanélküliség se nyomaszt, mert eddig is aránylag gyorsan találtam munkát, most is erre számítok. Az államvizsga miatti vizsgadrukk is normális, de az már nem, hogy kerülgetem csak a jegyzeteket, illetve más kisebb, hétköznapi terveket se valósítok meg. Halogatok, nincs hozzá kedvem.
Kiruccanásokra is nehezen veszem rá magam, pedig ha ott vagyok, akkor már jól érzem magam.
Olyan érzés, mintha egy "indításgátló" lenne bennem. Ha valaki beindít egy folyamatot, akkor már belerázódok, de én nem kezdek bele.
Gondolok itt olyan egyszerű dolgokra is, mint egy főzés. Eltervezem előző nap, másnap már "ááá, le kell menni a boltig, macera...két óra lenne...macera, nincs kedvem".
Ez rántja magával az önértékelésem, hiszen a napjaim nagy része céltalanul telik, nincs meg estére a "jól végeztem a dolgom" elégedettség.
Volt már valaki ilyen helyzetben? Mi segített?
válasza:
válasza:A depresszió nagyon is fennáll, mint lehetőség, mert nem csak klinikai értelemben vett súlyos depresszió létezik, hanem van annak ezer féle formája. Gyengébb is, kevesebb is.
Ha motiválatlannak érzed magad, ha céltalannak a megoldandó folyamatokat (ez az a bizonyos fél perc alatt átpörgeted a fejedben a dolgokat és "ááá.. minek!" felkiáltással vagy gondolattal lezárod az egészet), annak nagyon sok oka lehet. Pl. az, hogy unatkozol. Az unalom, amikor egy ember ereje, energiája, esze nincs lekötve hamar vezet depresszióhoz - kifejezetten olyan nagyon intelligens embereknél, amilyennek te tűnsz. Bizony! A leved stílusa, az absztaráhó gondolkodásod, a megfogalmazásod, a lényeglátásod, a problmáid leírása mind azt tükrözik, hogy nagyon intelligens emberről van szó.
Gondolj csak Sherlock Holmes-ra vagy Poirot-ra: mindkettő szó szerint belebetegedett a tétlenségbe. És bár mindkettő kitalált író figura volt, mindkettő a saját írója lelkéből származott - azaz magán viselte az író egyes személyiségvonásait is. Doyle és Christie sem voltak mindennapi figurák, és mindennapi intelliugenciával megáldottak.
Aztán: ezt mondod, hogy eddig olyan mindnet vagy semmit döngő stílusú ember voltál. Azaz: ha belelendültél a melóba, ment ezerrel, de magad nehezen kezdesz bele újba. MIért? Mitől félsz? Emlékszel esetleg kisebb korodra 4-5 éves kor, amikor va,lami érdekelt, nekiindultál, hogy csináld, és valamelyik szülőd megakadályozott a kivitelben? Azaz, vagy már a folyamat elején kivette a kezedből a dolgokat, azzal, hogy "segít" és majd ő jobban megcsinálja, vagy amikor magad megcsináltál valamit gónyolt, beleverte a csúfot, nem dícsért meg, ignorált - azaz azt jelezte feléd, hogy a munkád SZÁMÁRA mit sem ér. Egy kisgyreek számára a felnőtt pozitív visszejlezése mindig nagyon fontos.
Vissza a te probémádhoz: a motiválatlanság oka lehet az is, hogy az államvizsga azt jelzi, egy korszak végképp lezáródott. Most jönne az, hogy hol dolgozol, családot alapítasz-e vagy sem (nálad ez már megvan), megtalálod-e a társadalomban a helyedet, mit akarsz csinálni, szeretd-e azt, amit csinálsz - hogy állsz a szüleiddel való kapcsolattal (leválás) stb. Mik a hosszú és rövid távú terveid.
Motiválatlanságnak álcázott depressziótra és egyéb bajokra utalhat az is, hogy leírod, szinte szétesel, elfolysz, mert nem tudod tartani a saját ritmusodat, időbeosztásodat.
Ilyenkor segít, ha kicsit kényszeresebbre veszed a figurát: kőkemény napirend, és csak egy kis eltérést engedj meg magadnak attól! Ne halogasd a dolgokat, hogy majd..majd, mert abból semmi jó nem sül ki.
Írd ki cetlikre, post it note-ra vagy bármire, hogy mikor lesz az államvsizga, mit kell addig megtanulni, egy napra mennyi anyagot bírsz megtanulni, és oszd be szépen az anyagot. Hagyd a főzést meg a többit - gondolom, ilyen intelligens embernek nem egy olyan tuskó a párja, aki mindennap megköveteli a főtt ételt az asztalra, ha van dolga a másiknak, ha nincsen. Ha igen, akkor azzal is baj van.
Hogy nem merzs megmozdulni, azt én is ismerem, csak egészen más okból. De ez nem publikus.
Ne hagyd, hogy rád szűküljön a négy fal! Minden egyes nap menj el legalább egy órát futni vagy csak sétálni, úszni, levepzni, bármit, amit a szabadban csinálhatsz. Ha nem megy, akkor kezdd kicsiben: először csak mászkálj a házatok körül.
Koncentrálj arra, hogy BEFEJEZD az iskolát, bármi is lesz utána. A befejezés azt jelenti, hogy az önbizalmadot lendíteni fog egy jókorát: képes voltam megcsinálni, befejezetem, elvégezetem a munkát. Mindegy, hogy mi lesz utána. Most arra koncentrálj, hogy mindneképpen be kell fejezni a sulit.
Sorry, ha hosszúra sikerült. A kérdésed nagyon összetett lelki folmyatokra utal, és csak egy-egy főbb vonalat tudtam úgy-ahogy elemezni, megvilágítani, mert téged magad nem ismerlek. És csak csináld! Akár utálod, akár szereted, bejezd be és tegyél pontot a végére! AZTÁN ráérsz arról gondolkodni, hogyan tovább.
válasza:Igen, ez az állandó otthon lét hatása és hogy nem vagy felnőtt emberek között, ill. nincs olyan konkrét feladatod ami motiválna. Én 3 éve nyomom (gyerekvállalás), tudom miről beszélsz. A házimunka abszolút nem egy lelket bizsergető dolog, pláne hosszútávon. Voltak periódusaim amikor magamat nem volt kedvem ellátni, úgy értem pl. hajmosás, körömvágás, szőrtelenítés, ilyen női dolgok. A lakás úszott, lesz.rtam, hiába egész nap itthon voltam. Úgy éreztem belehülyülök, 2 év után minden mindegy lett.
De az élet végül rákényszerít a cselekvésre. Most még messze van a védésed, de 1 héttel előtte már olyan motivált leszel mint a kisangyal. Tudom, mert én holnap védek :) Azután indul a munkakeresésed, akkor muszáj a topon lenni, meglátod ott is leszel, mert óriási kihívás, a leg-megrögzöttebb Pató Pál-t is megmozgatja. Ezen a nyáron mentem keresztül rajta és a lepukkadt házisárkányból pik-pak office barbie lett (jóóóó, csak képletesen :), mert MUSZÁJ volt. Azután indul az új munka az új helyen, be kell illeszkedni, meg kell felelni az elvárásoknak, ez is hatalmas lökés. Ezt jövő héttől nyomom, mit ne mondjak, tombol a motiváció :).
Uh ne aggódj, az idő megoldja, 3 hét múlva már nem fogsz így érezni :)
Addig ami segíthet az a sport, friss levegő, sok zöldség-gyümi (hihetetlen, de igaz!) és találkozni emberekkel. Mindegy hogy évfolyamtársak, volt kollégák, barátok, rokonok, csak emberek legyenek :) Azután segít az elegendő alvás, mert ilyenkor az ember hajlamos éjszaka sokáig fenn maradni, utána fáradtan kel és az egész napnak annyi.
Nekem az is segített hogy úgy gondoltam az ilyen időszakokra, hogy ki kell élvezni a prunnyadást, hiszen hányszor adatik meg az ember életében hogy relatíve anyagi biztonságban tétlenkedhet? Szóval igyekeztem értékelni a jót a rosszban :) Azután úgyis újraindul a mókuskerék!
Köszönöm a válaszokat és a konstruktív észrevételeket!
Van egy olyan momentum is, ami eléggé alátett az önbecsülésemnek, főleg, hogy nagy mértékben az én saram volt. Az egyik nagyon jó munkahelyemről próbaidő alatt indoklás nélkül kirúgtak. Külön kérésre se kaptam még szóbeli indoklást sem, így utána vagy két hétig agyaltam, hogy a volt főnök félmondataiból összerakjam, hogy mit cseszhettem el.
Az ő hibáit - minden szentnek... - már az épületből kilépve tudtam, de a sajátjaimon gondolkozni kellett. Arra jutottam, ogy ott is kicsit lazára vehettem a figurát és ez gyűlt fel, majd robbant ki az egyik reggeli "ne ülj le, pakolj össze, utána megyünk a HR-re" mondatban. Ez biztos nem segített az önértékelésemnek, főként, hogy jött egy nagy adag bűntudat hozzá.
Ez volt az első alkalmazotti jogviszonyom, előtte mindig vállalkozóként (meg azóta is) dolgoztam. Talán megszoktam, hogy van egy határidő/teljesítendő mennyiség, aztán a többi részlettel nem foglalkoztak a megbízók.
Ez a gyakorlatban sokszor úgy nézett ki, hogy egy hétig meg se pöcköltem a tennivalót, aztán két liter kávéval és kitámasztott szemhéjjal 24 órákat dolgoztam egyhuzamban.
A megrendelő megkapta határidőre, amit kért, az meg nem érdekelte, hogy ezt egy seg.gel csináltam meg, vagy naponta két órát szántam rá. Így következménye se volt.
Alkalmazotti jogviszonyban meg azonnal kibukott ez. Legalábbis ezt tudtam kiokoskodni.
Viszont a fenti kirúgás óta, bár tudom, hogy az egyéb készségeim megvannak hozzá, egyszerűen nem merek ugyanolyan pozícióra jelentkezni, félek, hogy megismétlődik. Racionálisan "figyelj oda, ha tudod mit toltál el" lenne az elv, de mégis olyan érzés, mintha ülne a vállamon a kisördög egy magnetofonnal, a másikon meg egy hangszálgyulladásos angyalka - és mindketten dumálnának.
Gyerekkor... Tény, hogy kicsit burokban neveltek, mert kései, egyke, nehezen összehozott gyerek vagyok. Viszont harcias is, így már kamaszkorban (13 évesen) szándékosan kollégiumba mentem, később pedig simán összeakasztottam a bajszomat a szülőkkel, ha korlátozást éreztem.
Lehúzni nem húztak le, sőt, felnőttként került szóba, hogy elrontották visszanézve azt a részt, hogy az eszemet, tehetségemet mindig nagyon is dicsérték, viszont a külsőmet soha, így 20 évesen tartottam ott, hogy elkezdett saját stílusom lenni, stb. De ez a rész nem fontos, mert megoldottam magamnak, tehát a külsőm miatt nincs bennem rossz érzés, vagy komplexus.
Mondjuk anyámnak van egy hülye stílusa, nála az volt az egyik tudat alatt használt büntetési metódus, hogy bűntudatot keltett, illetve váratlanul (gyakorlatilag megijesztve) robbant ki, ha valamit nem jól csináltam. Teszem azt, ültem a tévé előtt, ő besettenkedett házit ellenőrizni, majd a hátam mögé lépve rám üvöltött. Ha jogos is volt, helyből ugrottam két métert, annyira megijedtem, mert azt se vettem észre, hogy mögöttem állt.
Mivel ezek nem voltak annyira erős dolgok, illetve a fentiekkel kb el is mondtam a szüleim létező összes nevelési hibáját, nem hinném, hogy közel a harminchoz még gyerekkori okokkal kellene magyaráznom valamit. Ha erőszakos, alkoholista szüleim lettek volna, akkor lenne némi alapja, hogy felnőttként se sikerül feldolgozni egy-két dolgot, de nem ez a helyzet. 18 éves kor után pedig már én vagyok felelős magamért, nem a gyerekkorom vagy a szüleim.
A főzést példaként mondtam csak, hogy egy különösebben nem fontos dolgon is mit tudok totojázni. A férjem nem várja el, sőt, simán nekiáll főzni, a hagyományos szereposztás nálunk annyira nem működik, tehát nem az "asszonynak a konyhban a helye" séma szerint működünk. Sőt, amíg tanulok az államvizsgára, felajánlotta, hogy majd főz ő, ne ezzel töltsem most az időmet, átveszi ezeket.
Viszont tudom, hogy nem töltöm ki az időmet tanulással, ergo bőven lenne időm takarítani vagy főzni - vagy felemelni a sarokban álló súlyzókat és mozogni kicsit.
A férjem is morog egy-két dolog miatt, és igaza is van. A nagybevásárlásokat szó nélkül megcsinálja, mert ő van kocsival, illetve én féloldalasan nem terhelhetem magam nagyon nehéz dolgokkal egy veleszületett gerincprobléma miatt, így az nem is kérdés, hogy a karton vizet ne én cipeljem haza, hanem ő - a fizikai adottságok miatt.
Viszont azért jogosan morog, hogy két tejfölért meg egy csomag kenyérért nem bírom levonszolni a hátsóm a sarki boltig.
A Pató Pál uras meglátás nagyon helyénvaló, tényleg halogatok mindent. Még öt percet fórumozok, még öt percet játszok, még öt percet nézem a falat a kádban ülve. Csak már sokadik öt perceknél tartok, ezért egész napjaim úsznak el haszontalan dolgokkal. Ha néha nem figyelek oda és megcsinálok valamit, akkor rendre meglepődök, hogy "ezt halogattam napok óta, amivel fél óra alatt végeztem??"
Férj annyiban lehet "társtettes", hogy ha valamit nem végzek el, akkor megcsinálja helyettem. Nekem is az utóbbi időben tűnt fel, hogy nem szándékosan, de belekényelmesedtem abba, hogy nincs kényszerítő körülmény, ha nem csinálok meg valamit, akkor majd elvégzi helyettem más. Na ez szintén nagyon rossz, mert belülről kellene fakadnia a késztetésnek, hogy megcsináljak valamit - vagy ha ez hiányzik, akkor külső körülményeknek. Ahogy valaki írta, ahogy közeleg egy vizsgaidőpont, hirtelen "motiváltabb" lesz az ember, hogy tanuljon, csak attól, hogy ránéz a hiányzó anyagrészre, majd a naptárra, gyors fejszámítás és máris úgy tanul, mint egy kisangyal.
Egyébként főleg egyéb okok miatt készülünk külföldre, és érdekes, hogy valahol azért is várom, mert tudom, hogy ott "ki leszek lökve a prérire" és nekem kell kikaparnom a gesztenyét, mindenféle védőháló nélkül. Nyelvtudásban erős vagyok, a férjem most tanulja az első idegennyelvét, cél a társalgási szint. Ezért kezdetben helyzeti előnyben leszek, fordított felállás lesz, kommunikációs okok miatt a szervezés és a kinti munkavállalás/pénzkereset nagy része is rám fog hárulni. Ez talán teremt egy olyan helyzetet, hogy nem tudok kifogásokkal élni, csinálni kell.
Mondjuk kifogáskeresésben és kreativitásban mindig is világbajnok voltam, többnyire jól is működött, mert a céljaimat elértem, a lehető legkevesebb energiabefektetéssel.
Komolyan mondom, az segítene a legtöbbet, ha lenne egy bolt, ahol tudnék néhány kg szorgalmat venni egy zacskóban...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!