Mit tehetnénk apuval? Nehéz eset.

Sose volt vele egyszerű, de mióta egyedül maradt, egyszerűen kiborító. Szeretjük nagyon (3-an vagyunk tesók, már csak a legkisebb él vele), de nem könnyű elviselni. Nem tudjuk vele megértetni, hogy nem mi vagyunk a megfelelő társaság ahhoz, hogy hosszasan lelkizzünk vele, és ezredszerre is meghallgassuk ugyanazokat a sztorikat, és hiába mondjuk, hogy már ismerjük, azért is végig mondja. Ha vmelyikünknek rossz kedve van, mérges más dolgok miatt, magára veszi, megsértődik. Ne értsetek félre, szívesen beszélgetek vele, de amikor tök lehetetlen időpontban felhív, és kihallja, hogy nem vadok vidám csevegős hangulatban, megsértődik. Valamit elmondunk neki 3-szor, tuti, hogy 4-edszerre is megkérdezi.

Mikor kicsik voltunk, akkor se volt sokkal egyszerűbb, mindig azzal operált, hogy lelkiismeret furdalásunk legyen, ha vmi nem úgy történik, ahogy meg lett mondva, el van várva, az nem volt sose szempont, hogy minket mi érdekel, mint ha nem tudna azzal megbarátkozni, hogy (mint a gyerekek általában) önálló személyiségek, és nem a szüleik elképzeléseinek a megtestesülése.

Van vmi ötlet esetleg, hogy lehet ebből a kommunikációs csődből kijutni? Olyan rossz érzésem van mindig, amikor nem sikerül szót érteni, márpedig általában ez van :(.