Ha meghalna az aki a legtöbbet jelenti az életetekben, ti hogyan élnétek túl?

Őszintén sajnálom.

Nem tudok olyat írni, ami biztosan segít átvészelni a mindennapokat. Nem tudom. Fogalmam sincs.

Nagyon nehéz helyzetben vagy/tok.

Talán próbálj beszélgetni egy szakemberrel.

Talán.

Tudsz beszélni a Párodról? Az életetekről?

Hebegek-habogok ... szörnyű tragédia.

Igen, ahogy az előttem szóló írta, én is elkezdtem írni, már sok mindent leírtam, mire rájöttem, hogy hebegek-habogok, semmi értelme annak amit írok.

Így hát, csak annyit tudok mondani: nagyon nagyon sajnálom, borzalmas tragédia, ami veletek történt, de próbáld magad nem elhagyni, már amennyire ez lehetséges, a kislányotoknak most nagyon nagy szüksége van rád:'(

23N

En csak azt a tanacsot tudom neked adni, hogy probalj arra gondolni, hogy o milyennek szeretne most latni. Te is tudod, hogy erosnek kell lenned a kislanyotokert es o is ezt akarna. Most nezez de idovel egy kiegyesulyozott apat akar latni aki boldog a kislanyaval. Erre probalj gondolni. Sajnos ezen semmi nem segit csak az ido. Az ido megtanit majd titeket arra, hogyan eljetek nelkule es hogyan fogadjatok el a helyzetet. A gondolataitokban mindig ott lesz de idovel nem fog mar fajni.

Nagyon sajnallom ami tortent es kitartast kivanok nektek. :(

Aragog "vicces" ízléstelensége, azt sugallja hogy ő vele még nem történt ilyesmi, vagy ilyesmihez hasonló sem. Ő szerencsés! Ne is történjen semmi ilyesmi se vele se senkivel!

Nagyon sajnálom a tragédiát, ami történt a családotokban. Ilyenkor semmi okosat nem lehet mondani. Egy biztos, ha föladod, akkor a lányod az apját is elveszíti. Szóval akármilyen nehéz, most rajtad áll minden. Erősnek kell lenned! A lányodnak szüksége van rád!

Nagyon sajnálom ami veled történt!

Nekem a kisfiam halt meg, még csecsemőként.

Hogy lehet túlélni?!

Az ember egy idő után kénytelen megtanulni együttélni a fájdalommal, a hiánnyal.

Az, aki azt mondja öngyilkos lenne, fogalma sincs miről beszél, mert nem élte át. Nem is tudja mit beszél, csak valamit mondani akar.

Én nem akartam öngyilkos lenni, annak ellenére hogy a fájdalomba szó szerint kis híjján beleőrültem. Emberek közé, utcára hónapokig nem léptem. Utáltam az egész világot, képtelen voltam felfogni miért bűntet a sors, az Isten bánom is én mi. Miért pont mi? Csak ezt hajtogattam. Közben meg éjszakákat, nappalokat sírtam át a kisfiam fényképét szorongatva és kérlelve hogy jöjjön vissza...

Telt az idő... Lassan tudatosult bennem hogy sohasem fogom Őt visszakapni. Nem hiába mondják hogy a gyászidő 1 év. 1 év alatt tanulja meg az ember hogy kell így élni. Nem elfelejteni, hanem együttélni ezzel a fájdalommal. És ezután az 1 év után is lassú út vezet hogy egyáltalán tudj "normális" életet élni.

Rajtam már nem látja senki milyen mély seb van a szívemben, úgy élek mint bárki. De legbelül én pontosan tudom mennyire fáj, és hogy az a seb, és a kisfiam utáni űr életem végéig bennem is marad.

Nekem nagyon sokat segített hogy találtam olyan embereket, barátokat akiknek kiönthettem a szívem, a fájdalmam.

Ha pityeregni támadt kedvem, ha tombolni, ha üvölteni fájdalmamban, ők mindent meghallgattak, tudták mit érzek.. sorstársak...

És sokat segített hogy hiszek abban ( muszáj hinnem különben másképp nem menne) hogy a kisfiam odaföntről vigyáz rám, és eljön majd az idő amikor újra a karomban tarthatom, de akkor már soha senki és semmi nem választ el tőle örökre.