Hogy értessem meg velük? Ti mit tennétek a helyemben?

Az alaphelyzet a következő: 20 éves vagyok, onnan, ahol felnőttem, 300 km-re járok egyetemre, kollégista vagyok. Felvettem 45 kreditet, ha nem órán vagyok, akkor vagy alszok, vagy tanulok, és sehogy sem tudom megértetni az otthoniakkal, hogy nekem egyszerűen nem fér bele, hogy hazajárjak.

Karácsonykor is legfeljebb két napra mennék haza, mivel vizsgaidőszak van, akkor is egyfajta kényszerből, hogy mégiscsak karácsony van... holott helyette rengeteg hasznosabb dolgom lenne, és az igazat megvallva az otthoni karácsony inkább egy másfél hónapig tartó rémálomsorozat, mintsem ünnep. Mire 18 lettem, sikerült meggyűlülnöm azt a várost és azottani embereket (sokan és sokszor bántottak, nem részletezem), azért jöttem ide, hogy új életet kezdjek, ami felé jó úton haladok.

Próbálok arra hivatkozni, hogy tanulnom kell, meg, hogy nem fér bele a többször az a kétszer hétórás utazás, mert nagyon kimerít, de főleg apám egyre nehezebben fogja fel, hogy nem csak ő van jelen az életemben, hanem van annak egy része, amiről ő nem tud.

Őszi szünetben sem tervezek hazamenni, helyette inkább lehívom anyukám, hogy megmutassam neki a várost (nyugdíjas, van rá ideje, meg olcsón is utazik). A kérdés, hogy faterral mit kezdjek? Ha nem vagyok ott, állandóan azt hallgatom, hogy bőg, meg hiányol, meg sajnál mindent, ha viszont ott vagyok, kb mindent megtesz, hogy idegileg teljesen kicsináljon. Csak egy példa: nyáron vissza kellett mennem pár hétre, mikor pedig kiszabadultam, a koliban kb minden zajra összerezzentem.

Próbálom vele a minimálisra redukálni a kapcsolatot, de valamilyen szinten muszáj jópofiznom vele, különben szegény anyám csesztetné. Hogy értessem meg vele szépen, hogy legszívesebben a büdös életben nem látnám többé a fejét, és, ha nagyon muszáj, akkor sem fogom karácsonynál előbb odatolni a képem?