Másnak is viselkedik így a férje?

Köszönöm a válaszokat.

Nem hiszem, hogy elhagyom, mert szeretem. És ő is szeret engem, akármilyen furcsán hangzik is. Tudom, nem vagyok egészen normális, de próbálok még javítani a helyzeten. :S

Amúgy nincs hova mennem, az apám már meghalt, az anyám meg együtt él valakivel. Amúgy meg az én házamban lakunk, csakhát már a férjem is költött rá nem kis összegeket, amit ugye jócskán fel is hánytorgat.

Hű. Megpróbálok válaszolni. Nem azért nem dolgozok, mert főiskolára járok, hanem a kicsivel vagyok GYES-en, és fontosnak tartom, hogy 3 éves koráig itthon legyen velem.

A férjemmel 5 éve voltunk együtt, amikor az első baba megszületett. Akkor még semmi gond nem volt, de tényleg semmi. Úgy 5 hónapos terhes lehettem, amikor először láttam rajta, hogy ki akarja használni, hogy úgymond tőle függök.

Elég nehéz így elmondani, hogy miért nem akarom elhagyni. Lehet, hogy így durvának tűnik a dolog, a leírtak alapján, de mégsem annyira az. Az esetek többségében jól elvagyunk együtt, sokat kirándulunk, nagyjából egyeznek a céljaink is, hogy mit szeretnénk elérni. Én csak úgy érzem, hogy neki az a baja, hogy úgy érzi, hogy én és a gyerekek akadályozzuk őt abban, hogy elérje a céljait. De arról, hogy mi lenne az a cél, amiben akadályozzuk, fogalmam nincs. :S

Meg attól is tartok, hogy én is hibás vagyok. A családtagjaim sokszor mondják, hogy én az előző életemben rabszolgahajcsár voltam (persze csak viccesen). :) Szeretem, ha gördülékenyen mennek a dolgok, és ha mindenki beleteszi a magáét. Persze ez nem azt jelenti, hogy én parancsolgatok, vagy ilyesmi, csak általában én irányítom a dolgokat otthon. Pl. kitalálom, hogy mikor csináljuk a járdát, megkérdezem, hogy van-e valakinek programja akkora, és ha nincs, akkor megszerzem az anyagokat. Persze, amikor eljön a munka ideje, a férjem már dünnyög, és szerintem azért, mert én tartom kézben a dolgokat, nem ő. Dehát ha én nem intézem, akkor ő biztosan nem. (Ráérünk arra holnap is hozzáállás.) Azt hiszem, ez a két dudás egy csárdában felállás.

Hű, kedves válaszolók, ti felértek egy pszichológussal... :)

Még valami: Elsősorban nem az anyagiak miatt nem hagyom el. Egyszerűen ragaszkodom hozzá. Mert szeretem, akármilyen hülye is. Sajnos sok embert elvesztettem már, akit szerettem, nem szeretnék még egyet elveszíteni. Nekem ő az első férfi az életemben, de nem is szeretnék többet. Sok jó közös emlékünk van, amit a mai napig vigyorogva idézünk fel.

Próbálom reálisan is nézni a dolgokat, és azt látom, hogy a gyerekeink boldogok. Nem látnak minden nap veszekedést, mert nem minden nap veszünk össze. Azt mondanám, hogy átlag egy hónapban egyszer fajul idáig a dolog, és akkor is úgy, hogy a gyerekek 99%-ban nincsenek jelen. Amikor meg hallanak valamit, az nem gondolom, hogy akkora gond lenne, hiszen nem szeretném burokban nevelni őket. A házassághoz pedig hozzátartozik a vita. Olyan nincs, hogy valakik soha ne vesszenek össze.

Én tudom, hogy én is hibás vagyok, elvégre két személyen függ a dolog. Csakhát a végtelenségig képtelen vagyok türelmes lenni. Pl. két hónapja kérem, hogy csinálja már meg a bicikliket, hogy a gyerekekkel el tudjak menni kirándulni. Azt hiszed, hogy megcsinálta? Ha meg erényesebben szólok, hogy most már ideje lenne, akkor meg jönnek a leírtak... :p

A "szexisség" igen érdekes téma. Az elmúlt 12 évben mindent megtett azért, hogy ne legyen önbizalmam. Nem egyszer mondta, hogy ronda vagyok, úgysem kellenék másnak, és ezt mások előtt is kijelentette. (Pedig ez nem igaz, jó nem vagyok egy szépségkirálynő, de azért na... Amikor összejöttünk, akkor még vékony voltam, és nagyon magas, tökéletes alakkal. Most a gyerekek után még van rajtam néhány kiló, de nem látom értelmét még a fogyókúrának se. Igaz, mindig mondja nekem, hogy vessem le azt a Malackás pizsomát, és vegyek fel valami szexit, de nem vagyok rá hajlandó. Ha szerinte ronda vagyok, akkor minek? Nem érdekel. Napközben meg csak az lenne jó neki, ha úgy öltöznék, mint egy k..va. Akkor elégedett. De én meg erre nem vagyok hajlandó.