Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors?

"Én emiatt nem szeretek autózni, mert bennem van, hoyg lehetek én a következő. és azért nem vagyok nyugodt ha a szeretteim távol vannak. Nektek van ilyen érzésetek?"

Ez rossz felfogás. Ennyi erővel bármi történhet veled bárhol, akár otthon is.

Igen, erre szoktam mondani, hogy nehogy rám robbanjon a kávéfőző vagy a fejemre essen egy zongora :).

Egyébként tényleg nagyon nyomasztó belegondolni... Egyszer egy elég fanatikus csajjal nagyon sokat vitatkoztam azon, hogy engedhet meg Isten tragédiákat - ez egy kisbaba megkínzása és megölése kapcsán merült fel, a saját szülei követték el. Ehhez képest egy baleset sztem nagyon kegyes halál, akármilyen furcsán is hangzik.

Történt velünk is tragikus esemény... feldolgozni szerintem nem lehet, legfeljebb megtanulsz együtt élni a veszteséggel és a fájdalommal :(.

Minden okkal törtenik, meg ha ez nem is nyilvanvalo masoknak, es neha magunknak sem. (Ehhez jo melyre kell asni.)

Van Isten? - Tanmese

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken. Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:

- Én nem hiszem, hogy Isten létezik.

- Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte a vendég.

- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni. Miután a fordász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillantaban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt. A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:

- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!

- Hogy mondhat ilyet uram? – kérdezte meglepetten a fodrász. – Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét.

- Nem, nem! – erősködött a vendég. – Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?

- Ah, de hát attól még léteznek fordászok! – válaszolt a mester. – Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?

- Hát ez az! – bólintott rá a vendég. – Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK! Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.

Erre a válasz nem a földi létben keresendő. akik idő előtt mennek el, azoknak beteljesült a küldetésük. Akik itt maradnak, azoknak pedig meg kell próbálni tanulniuk mindenből, hogy jobbak legyenek. El kell viselni a fájdalmat, mert az élet része.

DE itt, a földi létben természetes, hogy az ilyen tragédiákat az ember igazságtalannak éli meg. Nem lehet mit tenni. Meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy bármikor jöhet a végzet. Éppen ezért kell úgy élni minden napot, mintha az utolsó lenne.

Sok erőt kívánok mindenkinek, aki szenved bármi végett!!!

Csak ne felejtsetek el hinni a reményben.

Üdv, 23N

Kis kiegészítés a tanmese mellé.

Rögtön azt kérdezitek, hogy létezik-e Isten, meg hogyan engedhet meg ilyen dolgokat. Áruljatok el nekem valamit: amikor történt valami jó dolog az életetekben, diploma, betegség után felgyógyulás, gyerek születése, bármi jó, eszetekbe jutott elmenni egy templomba imádkozni, vagy csak megállni egy pillanatra, köszönetet mondani Istennek? Ha van valami jó, örültök a fejeteknek, de ha Isten próbák elé állít, rögtön jön az, hogy Isten nincs? Gondolkozzatok el...

Nem, nem vagyok vallási fanatikus, csak nem szeretem a kettős mércét...