Miért vagyok ilyen "hűtlen"?

Most nem kizárólag a családi kapcsolatokra értem ezt, hanem mindenre. Egy példán keresztül szeretném szemléltetni a gondomat, ami ugyan (mármint a példa maga) nem a "családi kapcsolatok" témakörbe tartozik, a problémával azonban mégis ilyen témakörben szeretnék "megküzdeni".

Volt egyszer egy kutyám, amíg élt, mindent megtettem érte, ha kellett, napokig csak vajas kenyeret ettem, hogy ki tudjam fizetni az állatdoki költségeit, amikor megtámadták a kutyát (egy másik kutya volt a tettes), megvédtem. Nagyon sokat jelentett számomra az a kutya. De amikor elpusztult, cseppet sem voltam szomorú, egyszerűen nem is hiányzott.

Azért a kutyás példát írtam, mert elsőre az tűnt a legszemléletesebbnek, de mindennel így vagyok. Családi kapcsolatokkal, barátokkal, háziállatokkal, lakóhellyel, mindennel. Egyszerűen úgy a hátam mögött hagyok dolgokat, hogy egy könnyet se hullatok semmiért, és tulajdonképpen egyáltalán nem ráz meg semmi és senki elvesztése.

Ez gondolom nem normális, de miért lehet ez így? És lehet tenni ellene?

Mielőtt bárki azt hinné, hogy "lelketlen" vagyok, leszögezem, hogy ez nem igaz. Nagyon el tudok érzékenyülni, ha valami tragikus dolgot látok, legyen szó akár éhező, megkínzott állatokról, éhező gyerekekről, vagy akár arról, ahogyan ellehetetlenítjük az életet a jövő nemzedékei és a Földön élő többi élőlény számára, ilyenek láttán nem csak segíteni próbálok, de néha még sírok is.

Viszont valamiért semmihez nem tudok úgy ragaszkodni az életben, mint ahogy azt másokon látom. Se emberhez, se állathoz, se pénzhez, semmihez...