Tényleg el kellene ezt viselni apámtól?

Kezdjük azzal, hogy anyukámat kb. nem veszi emberszámba. Bármit mond vagy csinál, az rossz. Olyan is van, hogy anyukám elkezd mondani neki valamit, ott áll mellette, és apám egyszerűen úgy csinál, mintha nem hallaná. Elkezd valami totál másról beszélni nekem vagy a tesómnak. Még soha nem hallottam, hogy anyukám főztjét megdicsérte volna, inkább mindig leszólja. De azt elvárja, hogy főzzön. Néha talál egy receptet neten, kinyomtatja és anyukám kezébe nyomja, hogy akkor most ennek álljon neki és csinálja meg.

Soha nem hallottam olyat a szájából, hogy "ne haragudj, tévedtem, neked van igazad". Nem bírná beismerni, hogy valamit rosszul tud, inkább másokra támad és mindenki más a hülye. Olyan abszurd dolgokat is csinál néha, hogy hihetetlen: egyszer anyámmal egyik pénteken késő este jöttek haza valahonnan, és mondta anyukámnak (de már ilyen este 10 volt), hogy főzzön vacsorát. Anyukám mondta, hogy oké, főz, de nem szívesen. Ezen apukám annyira kiakadt, hogy egész hétvégén (!!!) nem lehetett hozzá szólni. Ha egy picit is szólni merek, az csak még rosszabbá teszi az egészet, szóval az a felállás, hogy ő akármikor lecseszheti az embert, mi meg csendben tűrünk. A jelenlétében nem is merek normálisan megszólalni, nem merek neki elmesélni semmit. A hobbijaim nem tetszenek neki, erre célozgat is, hogy miért nem csinálok inkább mást. Irritálja, ha nem akarom megcsinálni azt, amit ő akar. Még a gimiben beteg volt egy osztálytársam, és apukám mondta, hogy hívjam fel hogy mi újság van vele. Mondtam, hogy majd írok ímélt (a telefonálgatás már nem volt divat a többiekkel, meg akkor még nem is volt mobilunk). Erre apám kényszerített, odaszorította a fülemhez a kagylót, és megkérdezte tőlem a számukat. Tárcsázott, és megvárta, amíg fölveszik, és asszem még azt is végighallgatta, hogy mit beszélünk (erre már nem emlékszem világosan).

Ami a legdurvább, hogy anyám mindent tűr. Sőt, mintha fel sem tűnnének neki ezek, nyel egyet és úgy csinál, mintha nem lenne semmi. Nagy ritkán megemlítem neki, hogy mégis hogyan van ez, és egyszer azt mondta, hogy "lehetne rosszabb is". Örüljek, hogy nem alkoholista és nem bántalmaz fizikailag, hurrá. De az önbizalmat elég rendesen kiirtotta belőlem, félek kimondani a dolgokról a véleményemet (már ha egyáltalán van), mert attól félek, hogy kiröhögnek, vagy hülyének néznek. Nem értem anyámat, hogyan képes ebben a zombi-üzemmódban létezni, hogy egy jó szót nem kap tőle, viszont ki kell szolgálnia, mert apámnak még a ruhát is úgy a kezébe kell nyomni amit reggel fölvesz...

Évekkel ezelőtt még úgy képzeltem el az életemet, hogy nem akarok addig elköltözni itthonról, amíg férjhez nem megyek, mert minek, csak pénzkidobás lenne egy albérlet. Nemsokára befejezem az egyetemet Pesten, és most már úgy vagyok vele, hogy nem szívesen jövök utána haza... Pedig alapból jó itthon, szeretem a házunkat, az anyukámat, tesómat, meg apukámnak is vannak azért jó pillanatai, csak ezek a rossz dolgok elkeserítőek...

Én meg besokalltam, ha ez a házasság, akkor inkább soha. Az évfolyamtársaimon valami eljegyzési és házasodási hullám söpör épp végig, én meg nem tudok nekik szívből sok boldogságot kívánni. Amit láttam, az alapján a házasság egy természetellenes állapot, amiben két ember annyira nem fér meg évtizedekig összezárva, hogy torzul a személyiségük. Most komolyan, ilyennek kell lennie egy házasságnak, én vagyok a naiv, hogy én jobbra vágyom? Ha meg ilyen, a sok kis hülye miért ugrik fejest belé kitörő boldogsággal? És a negyvenes-ötvenes nők miért játsszák a mártírt, miért nem érdekli őket a saját boldogságuk? :(

23L