Most komolyan én vagyok ezért is a tróger?

18 éves lány vagyok. Szüleim 2 éve elváltak. Tesóm nincs. Most 18 évesen anyum élettársának van egy 5 éves fia, nem velünk él de sokat van nálunk. Képtelen vagyok elfogadni, anyum élettársát imádom, de a gyereket így nagyon nem tudom elviselni hogy kapásból lett egy 5 éves gyerek az életembe, akinek mindig szabad akarata van hogy azt csináljuk amit ő szeretne, meg 1 dolgot bekérdez 6x, meg anyu is 100 türelmesebb vele mint velem volt ennyi idősen. Oké azóta eltelt 13 év anyu is megváltozott, megkomolyodott a feladatra, de ez hogy nem is a saját gyereke és mégis ki van nyalva a valaga ez nekem nagyon b.assza a csőrömet. És én vagyok a szar hogy leosztom a gyereket mikor 5 éves és velem szemtelenkedik, meg átmegy pofátlanba. Szerintem nem az én dolgom megnevelni, de azt szerintem nem muszáj eltűnöm hogy lenézzen egy 5 éves takony. Én imádok anyuékkal lenni, anyuval is nagyon jó volt (lenne) a viszonyom, amíg nem kerültek ezek a dolgok bele az életünkbe. Én elfogadom hogy ő boldog, jól érzi magát. De én ha a fejem tetejére állok sem tudom megszokni hogy 18 évesen a gyerekjátékokon esek kelek a lakásba és bepofázik egy 5 éves.

Rengetegszer ezen veszünk össze anyuval, és ez nekem nagyon rossz mert ő a mindenem. És állandóan az van hogy kiabálunk sor kerül arra hogy mindenki elmondja a véleményét, de képtelen vagyok úgy elmondani a dolgokat ahogy valóban gondolom, mert 3 mondat után mikor látom hogy reménytelen hogy az én nézőpontomat is megértse akkor elbőgöm magam, és inkább sírok a szobámba fél órát.

18 éves leszek 2 hét múlva, tudatosult bennem hogy vége a gyerekkoromnak ami eszméletlen módon hiányzik és soha semmi nem lesz a régi. Kemény embernek mutatom magam kívül, engem a legjobb barátnőm sem látott még sírni, de az elmúlt 16 év amit tényleg a legjobb szülőkkel tölthettem elmúlott, elváltak és most 2 év után döbbentem rá hogy nem olyan könnyű elfogadni egy új családot a régi helyett mint ezt én gondoltam... :(

Lehet hogy egy gonosz aljas dög vagyok hogy szeretném hogy kicsit engem is megértsenek? Mert anyu mindig azt vágja a fejemhez hogy csak sajnáltatom magam... És nem is úgy vannak a dolgok ahogy én látom...

Bocsi hogy hosszúra sikerült, de most megint bőgök és ki kell adni magamból mert begolyózok már. A barátnőmnek is mindig panaszkodok, és tudom hogy szívesen meghallgat, de már ég a pofám hogy mindig a családi "problémákkal" nyaggatom. :(