Elég nehéz ez most már. Szerintetek nem várhatnánk el, hogy kicsit békén hagyjanak már?

A párommal 4 éve vagyunk együtt, egy városban élünk, mindketten tömbházban (két szoba, konyha, fürdő). Neki egy öccse van, nekem egy bátyám. Az elején amikor még az elején voltunk, kisebbek voltunk, nem feküdtünk le egymással, nem volt "teher" ez a dolog...most meg már egyre inkább.

Ahogy kezdtünk "felnőni" (kikerültünk a gimiből) már fontossá vagy egyre fontosabb szerepet kapott a testiség is...Persze már lett volna igényünk is rá, de nem volt alkalom, hiszen mindkét helyen volt valaki aki állandóan nyikatolt, koslatott, benézett, beköszönt, nem volt egy nyugodt perc. Néha amikor úgy adódott két ajtónyitás között, nagy hamar "átestünk" a dolgon, de ezek sosem voltak jó élmények, sosem maradtam jó élménnyel. Aztán egyetemre kerültünk, albérletbe ()külön városba) itt volt hetente-két hetente végre alkalom arra, hogy megteremtsük azt a nyugodt légkört amit hiányoltunk. Persze egyre jobban telt az idő közben haza haza jövögetünk. Amikor itthon vagyunk én mindig bemondom az unalmast, nekem nem megy ez a "bújkálás" nekem abban semmi izgalmas nincs, inkább elmegy az egésztől a kedvem, hogy folyton azt kell nézni, hogy öcsi, anyuci vagy anyós pajti jelenik meg két perc múlva az ajtónál...és kicsit megalázónak is érzem a helyzetet, hogy két (gyakorlatilag) felnőtt embernek (21-22 év) bújkálnia kell, ha együtt akarnak lenni...

Ma este is visszautasítottam a páromat, aki szegény már próbálkozni is alig mert, mert tudja ismét nem-et fogok mondani. Most őszintén mit csináljak???

Nem arról van szó, hogy állandóan szeretnénk mint a nyulak, de bár heti egyszer mint a nyugdíjasok:) még ez sem adódik meg.

Az elköltözés jövőre esedékes, amint sikerült leállamvizsgázzak, megyek a páromhoz, de az még egy év, a szünetből meg még van 2 hónap.

Ötletek? tanácsok? vélemények?

21-L