Hogyan dolgoztad fel, amikor szembesültél vele, hogy elrontottad az életedet? Mit tettél?

*Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem szabad hagyni, hogy letörjék a szárnyaidat, olyat kell keresni, aki hagy szárnyalni.

Egész pontosan: "Szerelem, ha egyik a másikat repülni hagyja, de ha lezuhan, fél szárnyát kölcsönadja."

Nem az életedet rontottad el, csak fiatalon nem tudtad, hogy a jó párkapcsolat alapja, hogy nem adod fel magad senki kedvéért. Az önzés és az önfeláldozás között vannak fokozatok. Így feladtad magad, kiveszett belőled minden, ami te voltál. Ez veszélyes, mert ha valaki megszeret olyannak, amilyen vagy, kiszeret belőled, ha megváltozol, még akkor is, ha úgy érzed, a kedve szerint változtál.

Aki pedig azt akarja, hogy megváltozz a kedvéért, az nem téged szeret, hanem egy idált, és megpróbál téged olyanná formálni.

A helyzet nem rózsás, de nem is lesz jobb, ha rosszul közelíted. Nem érdemes nézni, mi lett volna, ha... Ami volt, elmúlt, nem lehet visszacsinálni. Nem vagy ugyanaz, aki 5 vagy 10 éve voltál, és nem ugyanazok a lehetőségek sem. A mostani helyzetből kell kihozni a lehető legtöbbet, a mostani lehetőségeket kell észrevenni.

én éppen most vagyok ilyen helyzetben :D

egyszerűen tanácstalan vagyok, csak azt érzem, hogy ez így nem maradhat, mert megőrülök és öreg koromban az jut majd eszembe, hogy csak eltöltöttem az életem a posványban...

az én páromnak itt alakul fényesen az élete, aminek én tényleg nagyon örülök, de nekem nem...úgy érzem, hogy nem találok olyan munkát, ami kielégítene, nem találok olyan társaságot, akikkel igazán jól tudnék beszélgetni, fejlődni...és megértem a párom, hogy jó itt neki, de ha lenne benne egy kis kurázsi, messze innen fényes jövő várhatna ránk... én épp a napokban határoztam, hogy elkezdem intézni a dolgaimat, úgy ahogy nekem lesz jó.

ha szeret, meg fogja érteni, ha nem, és nem tudja elfogadni, talán jobb is ha kiderül.

így tanácsolni nem tudok okosat, csak azt, hogy tedd ami neked a legjobb, mert később még nehezebb lesz :D

*ha szeret, meg fogja érteni

Teljesen igazad van! Akit szeretsz, annak a legjobbat kívánod. De nem azt, ami szerinted a legjobb neki, hanem azt, ami szertinte a legjobb, amit ő szeretne.

Istenem, nálam pont ugyanez a helyzet... bár házasok nem vagyunk még, de én őt választottam a családom helyett, anyám kitagadott, a testvéreim utálnak ezért, így teljesen rá vagyok utalva.

1 éve élünk együtt, ez az idő alatt rájöttem hogy teljes mértékben töketlen, ha valaki ellen kiáll, az is csak én vagyok. Én mindigis a rosszfiús alkatot favorizáltam... egy darabig még el bírtam nézni ezt a kis problémát, de már nem sokáig bírom. Emellé még vagy 100 baj társul vele, egyszerűen már nem lehet kibírni.

Egy heti 40fokos lázzal járó ideggörccsel ugyan átvészeltem az eddigieket, de kezdem úgy érezni ha nem lépek, belehalok.

De sajnos erre egyelőre esélyem sincs :( 21/L

Én is így voltam évekkel ezelőtt.Belemenekültem egy házasságba,így hozzámentem a gyerekkori szerelemhez.Bár én csak szakmát tanultam,és esti érettségit kezdtem el,de a férj rábeszélésére abbahagytam a esti sulit.Terhes lettem.A férjem rábeszélésre megtartottam a babát,és 20 évesen a semmire szültem.Parlamentben dolgoztam,de a férjem szerint otthon kéne maradni a kicsivel.Így ott hagytam a jó kis állásomat is.Végül is lett egy kis házunk vidéken,de én úgy éreztem,hogy élve el vagyok temetve.A jogsit is le akartam tenni,de a férjem szerint "minek?? úgyse lesz sose autód!" Mindenről lemondtam,és mindent elfogadtam amit a férjem mondott. A végére már ott tartottunk,hogy nekem már semmi önbizalmam nem maradt,már önállóan lépni sem mertem.

Végül is 8 év házasság után elváltam.Ez volt az első olyan cselekedetem amikor a magam feje után mentem.A válóperem után megismertem a második férjemet aki még ma is 10 év után igyekszik egy kis önbizalmat belém sulykolni. Az ő biztatására 32 évesen végül is leérettségiztem.Az ő bátorítására el mertem indulnia nagy világba,és ma Angliában élünk.Most az ő biztatására próbálom meg a jogosítvány megszerzését,és remélem csak hogy 39 évesen nem késő még..

Sajnos olyan mély nyomot hagyott az önbizalom rombolás,hogy ma is kell egy támasz aki segítségével haladok fokról-fokra..Egyedül nem lennék képes rá..szerintem csak sodródnék az élettel együtt.

Kedves kérdező!

Szerencsés vagy mert fiatal vagy. Én ugyan ebben a cipőben mentem végig az életemen/43 éves vagyok/. Ráadásul még változtatni se tudtam,mert nem voltak meg rá a lehetőségeim.Kár ,hogy nem a saját céljaiddal foglalkoztál hanem a párodat támogattad. Én ugyanezt tettem "iskoláztattam,,,mert érettségizettként ismertem meg és szerettem volna ha tovább tanul és feljebb kerül. Ez meg is történt,de ő ezt nem értékelte csak magával foglalkozott.Miis együtt vagyunk még,de a kapcsi már nálunk is kihűlt.Nehezen váltok ,ezért vagyok még benne. Tehát mielőbb szállj ki ,mert rossz az irány!!Még ha fájdalmas is. Nebuló

Én tényleg fiatal vagyok, 20 éves. 15 és fél voltam, amikor összejöttem egy fiúval. Teltek az évek, és úgy éreztem, hogy nem akarom elpocsékolni az életemet egy fiú mellett. Leérettségiztem és két évig szinte semmit sem csináltam. Anyámra támaszkodtam, nem dolgoztam, nem tanultam, csak hazudoztam... Elvesztettem az apukámat, anyámmal összevesztem, a párkapcsolatom romokban hevert (miattam), 20 kilót híztam 2 év alatt, elvesztettem az összes barátomat, depressziós lettem. Egyik nap aztán átjött a barátom, leült mellém, és azt mondta: " Vagy kezdesz valamit magaddal, és az életeddel, amíg még fiatal vagy... vagy köztünk is mindennek vége, és igazából neked is véged, mert...FELADTAD". Dühös lettem, elküldtem. Két napig töprengtem, sírtam, bánkódtam, sajnáltam magam. Aztán felvettem a telefont, és felhívtam a barátomat, azt mondtam: "Tudod mit?! Igazad van! Ami eddig velem történt azt egy rakás szerencsétlenségnek és magamnak köszönhetem!" Vissza hívtam magamhoz, és kibékültünk. Elkezdtem sportolni, és diétázni. Megkerestem egy régi barátnőmet, és elkezdtünk levelezni. Kiderült, hogy ő sem dolgozik, és nem is tanul. Együtt beiratkoztunk egy suliba.

És ami most vagyok:

Lefogytam 15 kg-ot.

Sokat sportolok, és rendesen étkezem.

A párkapcsolatom teljesen helyre jött, mára már menyasszony vagyok. :)

Szeptembertől suliba fogok járni, és végre szakmát szerzek.

A vőlegényem is talált munkát, és nagyon büszke rám, ami miatt nekem is nagyobb lett az önbizalmam.

Rengeteg álmunk van még. És mind közös. Ami pedig különböző, azt megtartjuk magunknak. És az álmok lassan a hátunk mögött lebegnek, csak azt már "elértem"-ként cipeljük magunkkal. Az életem két évig romokban hevert, amit mind csak magamnak köszönhettem. És azt, ami most vagyok, azt elsősorban szintén magamnak köszönhetem, mert én változtam meg. De emellett a vőlegényemnek is, aki elindította bennem ezt az egészet. Már nem vagyok depressziós.

Akárhány éves is vagy, sosem szabad feladni az álmaid. És, ha ebben a férjed segít, akkor menjetek együtt. Ha pedig akadályoz, akkor engedd el a kezét, és lépj tovább. Ha magaddal nem vagy elégedett, akkor semmi sem működik!!!