Meghalt a kisfiam. Tönkretesz a környezetem, nem hagynak gyászolni. Mit csinál más ilyen helyzetben?

Na ezen a lepontozáson jót mosolyogtam most. :) Igen, valaki itt a nyomorával küzd, másnak meg a lepontozás a fontos.... Nem értem én sem miért pontoztak le, de ha ez ekkora gond Neked, én felpontoztalak, hátha húz az átlagodon! (Amúgy nem értem, valaki kap valami jutalmat, ha sok pontja van?vagy nyer valamit?) Mindegy, nem ide tartozik....

Lényeg: Nagyon kedvesek vagytok, nagyon köszönöm MINDENKINEK a szép szavakat és válaszokat, igazán szívet melengető. Csak háromra reagálnék, vagyis nem konkrétan háromra, hanem háromféle tartalomra:

-a kisfiammal való kapcsolat és bánásom: ha vele vagyok, nem sírok. Ha vele vagyok nem kesergek. Ha vele vagyok, a testvére is ott van velünk. Egypetéjűek voltak. Ő is veszteséget szenvedett, ugyanúgy mint nekem, neki is a része ment el.Minden vele töltött perc egy csoda nekem, persze bennem van az aggódás, hogy mi lesz ha Ő is, mi lesz ha vele is lesz valami(voltunk egy komolyabb kivizsgáláson, és sajnos Ő is hajlamos rá). Persze tudom, csak pozitív gondolatok, meg bevonzás....de ember legyen a talpán, aki ezt nem ugyanígy aggódná végig, mint én. Hiába van itt Anyukám, vagy a Párom, soha nem fektethetik le Ők, soha nem hagyom. Nekik nem mondtam hogy miért, de minden este rettegek, hogy netán megint megismétlődik, és mi van, ha az az utolsó lefektetés. Senkinek nem kívánom, hogy úgy élje az életét, mintha az lenne az utolsó nap, óra és perc...

-A másik: Apa. Az apák is ugyanannyira megszenvedik ezt. Annyi különbséggel, hogy ők nem tudjáűk magukból kibeszélni még ennyire sem. Csak őrlődnek. Az én párom annyiból szerencsés, hogy a munkahelyén nem éri olyan atrocitás mint engem a faluban. Neki részvétet kívántak a "semlegesek", mert úgy illett, és biztos azért sokakat megviselt, akik meg nem "semlegesek" hanem barátok, azok nem traktálják ilyenekkel. Neki is volt eleinte, de Ő nagyon ügyesen kiszűrte ki milyen, és Ő oda is pirított párszor.Ha velem van "megvéd", de azt sem lehet, hogy amikor hazajön este elpanaszolom ki mivel szúrt meg, és Ő elmegy hozzájuk, leordítani a fejüket... Nekem ez nem megy, én nem tudok csúnyán tenni az embereknek.. Mellettem áll, én is mellette. De annyi feszültség van. Máshogy dolgozzuk fel a történteket. Sok a vita és súrlódás. Mindemellett tudjuk, hogy nem kifelé kell tekintenünk,nem kimenekülni a helyzetből, hanem kart karba öltve felállni,szembenézni az életünkkel, és haladni tovább. Olvasott, értelmes emberek vagyunk mindketten, persze megtaláltak bennünket is a statisztikák, hogy 85-90 %-a szétmegy a pároknak, akik elvesztették a gyereküket. Hiába tudjuk, hiába teszünk ellene, mégis sok a vita. Bízok benne, hogy ez különlegessé tesz bennünket az angyalkák szüleik között, hogy mi nem mindent veszítettünk el. Maradt nekünk valaki, aki miatt élni kell, aki miatt muszáj tolerálnunk, és megbocsájtanunk. Szeretjük egymást. Remélem kibírja ezt a szerelmünk.

-Harmadik: Isten. Én eddig mindig Istennek tetsző életet éltem. Nem vagyok hívő, a családom sem az, de ha minden hívő ilyen őszintén és tiszta szívvel élne, mint én, akkor itt nem lenne gyűlölködés, vallási alapokra helyeztt háború stb. Egyszerűen, szeretve, embereket segítve éltem eddig is. Ezután is így próbálok. Most már hiszek Istenben. De haragszom rá. Nem tudom merre tekintett, amikor a kisfiunkból angyal lett. :(