Vannak itt sorstársak, akik negyvenes éveikre teljesen egyedül maradtak?

Tudod hány negyvenes nő van - férjnél és mégis egyedül?

Csak rá kell nézni ezekre a szomorú arcú nőkre.

A házimunka 90%-át ők végzik a napi rendes meló mellett, a férjük közben netezik és pornónénikre csorgatja a nyálát, mert az asszony már unalmas meg ronda is.

A gyerekeik rabszolgái, másból se áll az életük, mint a házimunka, főzés.

Én 33 éves vagyok, nincs gyerekem, van pasim. De inkább éljek egyedül 40 évesen, mint hogy bárkinek a rabszolgája legyek, vagy hogy a férjem a hátam mögött mást kettyintgessen és még csak esélyem se legyen elválni, mert mit kezdhetnék egyedül egy fizetésből, nyakamon a gyerekekkel??? Hány nő él így? Ők lennének a követendő példa?

Akkor inkább egyedül.

Én nagy kutyás vagyok, sosem leszek egyedül, amíg csak kutyám lehet.

De tény, hogy egy nagy félelmem van: kire bízom a kutyáimat, ha lebetegszem, kórházba kerülök és nincs senkim???

Ezért én is családpárti vagyok, mert nyugodt lélekkel az ember egy kutyát se tarthat, ha totál egyedül van.

De abban nem hiszek, hogy olyan jó azoknak, akiknek gyerekük, férjük van. Biztos van kivétel, csak hol? A legtöbb nő évtizedeken keresztül képes azt hazudni magának és másoknak, hogy boldog házasságban él. Közben meg...

ugyanezt a jövőképet látom magam előtt.

20 éves vagyok, de már egy életre kiábrándultam a férfinemből, nem szövögetek rózsaszín álmokat, hogy majd valaki egyedül csak engem fog szeretni, hogy egy egész életen át majd egyedül csak velem k...l.

tanulok és reménykedem, hogy egy fizetésből fent tudom tartani magam.

nem szívesen megyek emberek közé, és hobbikkal űzöm el a magányt.

macskát majd én is akarok :)

Szerintem, ülj le magaddal egy beszélgetés erejéig és erre a kérdésre fókuszálj:

"Mire vágyok valójában?"

Társra? Barátra? Férjre? Szeretőre?

Egyáltalán párkapcsolatra vágysz?

Nincsen baj azzal, ha nincs gyereked, ha valóban nem is akartál - nekem sincsen, nem is akartam soha, de nem is lehet -, nincs baj azzal, ha nem vállalsz egy rossz párkapcsolatot, azzal viszont baj van, hogy a magányt nagyon megszenveded, hogy depressziós kezdesz lenni, és a legnagyobb baj a szociális fóbiával van.

A szociális fóbia miatt mindenképpen menj el egy pszichológushoz vagy pszichiáterhez, mert az kezeletlenül csak rosszabbodik!

Először a 17.38 -as válaszára reagálnék!

Nagyon igaz amit leírtál!Mégis nagyon elszomorodtam,mikor olvastam....

Egy évvel ezelőtt én is egy elkeseredett, páros magányban élő nő voltam.Sok-sok éve unalmas házasságban,italozó,humortalan, sótlan férjjel,akivel már beszélni se tudtam mit...Ha ő bejött,én kimentem..Még a felhasználónevem is magányosasszony volt anno...

Azt hittem egyedül is jobb mint vele.

Aztán jött egy váratlan esemény,lelki trauma,ami felrázott,kaptam egy nagy pofont az élettől.Ami helyretett. Helyrejött a házasságunk, MINDEN jobb,mint a kezdet kezdetén,közös programok, tudunk beszélgetni,megnevettet,sőt,szinte alig iszik már!!!

A szex pedig esküszöm így negyvenesként, jobb mint huszonévesen...

Ebből a kérdezőnek is azt szerettem volna kihozni:

NE KESEREDJ MEG,ÉS EL!!!

Pozitív gondolkodás,rengeteg önsegítő könyv,zenehallgatás,és KUTYA!

Hidd el segíteni fog!!!

Amúgy volt időszakom,amikor azt is bántam, hogy szültem 2 gyereket,meg elvesztegettem 22 évet!Inkább egyedül éltem volna,család nélkül.Aztán 10 nap különlét megváltoztatta az életünket...

Mára pedig minden jobbra fordult,de ezért fájdalmas árat fizettem,de megérte!!!

Nincs semmi se elveszve!