Hogy kéne apámhoz viszonyulnom? Jogos-e még a haragom felé?

14 éves korom környékén volt az a hangos zenehallgatós korszakom, a szüleim persze marhára örültek neki, ahogy minden szülő. Aputól meg is kaptam párszor, hogy halkítsam már le. Fogalmam sincs miért, de elég 'idegbeteg' korszaka (mindjárt kifejtem jobban) volt ez apunak, talán a melója miatt, talán anyuval való kapcsolata miatt (pedig elvileg minden ok), talán anyagi problémák, vagy nem tudom, fiatal voltam még akkor. Ez volt az egyik baja velem. A másik, hogy sok édességet ettem akkoriban (anyu majdnem minden nap hozott valami édességet nekem és a húgomnak) és erről akart leszoktatni engem és a testvérem, mondván, hogy én felbújtom őt arra, hogy ő is édességet zabáljon. Egyik nap aztán dührohamot kapott és amit a hűtőben talált édességnek minősülő fél éve a hűtőben rohadó cuccokat és a család többi tagjának joghurtajit kiszórta a nagy kukába, hogy ne együnk édességet. Én ezt furán néztem, de nem igazán érdekelt, mert nem volt bent semmi, amiért könnyeket hullattam volna. Nem sokkal később pedig odajött kötekedni velem, amire már nem emlékszem rendesen, de annyi szent, hogy semmi csúnyát nem vágtam a fejéhez, mert már napok óta idegeskedett folyamatosan, és a zenét is direkt nem nyomtam be ezért inkább. Kaptam egy akkora pofont tőle, hogy majdnem a fal adta a másikat, máig nem tudta elmondani, hogy miért kaptam, pedig már 19 elmúltam. Mire én a másik arcomat is odatartottam neki és emelte is volna a kezét újból, hogy üssön, de ekkor lépett közbe a mamám. Sosem tudom elfelejteni azt amit akkor apu szemében láttam, komolyan úgy éreztem akkor, hogy képes addig ütni, míg bele nem halok... legalábbis én ezt láttam a szemében, esztelen haragot és dühöt.

Mint mondtam, már 19 elmúltam, de a tüske még mindig bennem van és nem igazán tudom hogyan kezelni most éppen.

Mikor kicsi voltam apu nem igazán foglalkozott velem... elment dolgozni reggel, délután hazajött elment leparkolni a kocsival és elment a közeli kocsmába a haverjaival inni (nem jött haza részegen soha!), ez olyan szinten fontos volt neki, hogy egyszer nem bírt várni egy percet és inkább elütött egy kutyát ami az úton feküdt (történetesen a legjobb barátnőméké volt a kutya, jó volt megmondani neki...). De mindennek ellenére én mindent megkaptam, sosem volt gondom azzal, hogy nincs ez vagy az, ruha, kaja, ilyesmik. Ha kértem pénzt, kaptam. Vagyis pénzt ezután a kis pofonos jelent után kb. 3 évig hiába kértem tőle és a pofozós dolog után én fél évig tényleg 2 m távolságot tartottam és köszönni sem bírtam neki. Pedig engem ütöttek meg sokszor és tudtam, hogy megérdemlem, de akkor és ott nem csináltam semmi rosszat, és nem mondta soha, miért ütött így és akkorát. Szóval a lényeg, hogy bennem mindezek miatt az van, hogy nem tudok hallgatni rá, nem tudok és nem is akarok segíteni neki. Ha neki kell valami a boltból és ha ráveszem magam, hogy elmenjek neki valamiért akkor úgy érzem magam, mintha kést döfnék a saját szívembe. Mert a pénzen kívül értem soha semmit nem tett csak fájdalmat okozott, egy kedves vagy jó szava nem volt hozzám, mióta az eszemet tudom. Idén kezdtem az egyetemen, minden happy, örültem az első hét után, hogy újra itthon vagyok, örült mindenki, de apu megint mindjárt minden ok nélkül elkezdett velem ordibálni és ez így ment heteken át, mire én a heti hazalátogatásról átváltottam a havira, de ekkora már mondtam anyámnak és mamámnak, hogy nem bírom és beszéljenek vele, mert utálok már hazajárni, mert folyton csak fájdalmat okozok magamnak vele és a tanulást sem könnyíti meg.

De pénzt most is adott albérletre... (hozzá kell tennem, hogy egy műtét és egy korábbi miatt 3 nyaram és évem esett ki a melózásból, nem dolgozhattam úgy, majd talán nyár végén ezért MÉG a szüleimre vagyok utalva sajnos)

Érettségim reggelén is anno megríkgatott megint ordibálni kezdett velem ok nélkül.

A pénzért cserébe azt kérte, hogy segítsek be neki itthon kertben meg ilyesmi, amit elég vad ötletnek tartok, mert az egészségi állapotom miatt tudom, hogy nem fog menni és télen a fenyőárulás sem, mert akkor lesz a vizsgaidőszakom.

Anyu ha meg akar nézni vmit a tv-ben nem engedi neki, mindig idejön anyu tévézni, mikor egyszer leesett a létráról anyu és szépen beütötte a fejét úgy, hogy varrni kelljen ha nem szólok rá, nem viszi be a kórházba, ettől csak még jobban haragszom rá, hogy ezeket mondani kell neki. Mindig mondja anyu, hogy legyek alkalmazkodóképes, de ez alatt az van értve, hogy mindenki alkalmazkodjon apához. De mégis miért? Mikor ő a legkisebb hajlandóságot sem mutatja arra, hogy elviselje mások zizijeit és szokásait, csak mindent neki... mikor nem is kifejezetten ő a buksza a családban, hiszen mamám is itt él, segít nekünk, nyugdíjat kap és itt van anyu is, aki nem keres rosszul, és mégis mindig az ő pénze megy el elsőként.

Oké, igazából már nem tudom mi értelme van a kérdésemnek, csak szeretném ha valaki meghallgatna és véleményt mondana. :(