Az normális, hogy senkinek semmit nem mondok el?

Az igazi barátok nem élnek vissza vele. Akkor sajnos nem volt igazi barátod az, aki bármivel is visszaélt. Családban valaki? Senki sem akarja/szereti, ha sebezhetőnek tűnik, de szerintem az, hogy elszigeteled magad mindenkitől, az nem megoldás.

Persze, hogy mindenkit a saját baja érdekel leginkább, de a barátok azért vannak, hogy meghallgassanak, tanácsot adjanak, ha tudnak segítsenek. De ez oda-vissza működik.

Nem kell mindenkinek mindent kibeszélni. Viszont csak van egy olyan igaz barátod,akinek el lehet mondani bármit,nem? Ha van az éppen elég,máris sokkal könnyebb lesz neked is!

Hát nem gondolom, hogy normális, bár én is ilyen vagyok. Néha kiszaladnak dolgok. elmondom valakinek. Megkönnyebbülést érzek. Viszont, amikor jönnek a "jó tanácsok", na akkor tudok falra mászni. És akkor már szidom magam, hogy minek járt el a szám. Egyedül sokkal inkább megoldottam volna. A másik pedig amikor naponta megkérdezik, hogy van-e az ügyben előre lépés. Ez általában a lehető legrosszabb pillanatban teszik meg. Amikor sikerült elfelejteni a dolgot, akkor juttatják eszembe. Mindezek alapján inkább én is hallgatok. Egyébként se nagyon bízok senkiben, hogy nem mondja tovább egy harmadik félnek.

Én sem osztok meg semmit másokkal. Mármint élményeket, gondolatokat, eseményeket nem.

Mindneki beszél a másikról, de tudod az igazi barátok rólad nem beszélnek. Elég nagy gond, hogy senkinek nem tudod elmondani a problémáid. Hiána játszod az eszed, mindnekinek vannak bajai és MINDENKI sebezhető, akármit próbálsz beűllatíni magadról. Ha elfojtod ezeket aproblémákat, csak felgyűlnek benned és nagyon rossz következményei lehetnek. Tudnám ajánlani, hogy javíts az emberi kapcsolataidon és a hozzáállásodon, mert így csak az anonim sírás marad, de semmi nem fog megoldódni.