Nem értem hogy bír valaki úgy élni, hogy nem érdekli a saját egyszem lánya? Mit tegyek?

hasonló cipőben járunk. Négyéves voltam amikor elváltak szüleim, édesanyám egyedül nevelt,apámat hétévesen láttam utoljára. Illetve egyszer kb. mikor 16 lehettem egy helyijáratos buszon,de nem ismert meg, én meg nem mentem oda, h hééé én vagyok az akit sikerült megcsinálnod...(igazából azt sem tudom él e még, vagy ha igen akkor merre lehet) amikor 18lettem anyum élettársa megkerestette, annyit megtudtam, hogy eléggé lecsúszott, de amennyire lehet boldog családban él. Innentől kezdve már nem akartam, nem akarok vele találkozni...azt hiszem dühös vagyok rá, hisz ő jöhetett volna, kereshetett volna, most 26 vagyok és születésem óta ott élek, anyum sosem tiltott tőle, igaz elváltak, amennyire mostani fejjel megtudom ítélni, nyilván nem békében, de soha egy rossz szót nem hallottam anyutól róla...van néhány kedves, szép emlék is, néhány gyerekkori videó, amin (már elválva)de mindkét szülőm ott van. Én valahogy beletörődtem abba , hogy nincs apám...nem is hiányzik , viszont érdekes, de azt soha senkinek nem engedtem, hogy a helyére lépjen...anyum élettársát Műfaternak hívtam.