Egy szarkasztikus kisebbség érzéssel küzdő sz@r keverő anyával mit lehet kezdeni?

Vagy átjelentkezel egy másik erdészeti képzésre, messzebb otthontól és megoldod magadnak a problémát, vagy otthon nyafogsz tovább anyád miatt.

Mondjuk azt se értem, hogy az erdészeti képzés hogyhogy még 24 évesen is tart? Az nem négy éves?

Kifogás kifogás hátán...írjuk neked a jobbnál jobb ötleteket, de te csak ahhoz értesz, hogy megmagyarázd, ez ezért nem jó, az meg azért...

Aki tényleg akar valamit, az el tudja érni. Aki tanulni akar, az megtalálja a lehetőséget, hogy tudjon tanulni. Aki le akar lépni otthonról, az megteremti a körülményeket. Te inkább ülsz a seggeden és ujjal mutogatsz mindenkire, mint egy sértődött kisgyerek.

Nekem is ilyen anyám, megértelek! Bár én csak 19 vagyok. Apám 13 évvel idősebb nála, már 60 éves, így jó esélye van egyszer egyedül maradni. Hát már most elkezdett tenni érte, hogy ne maradjon egyedül. Mikor elmentem tavaly egyetemre, eleinte kollégista voltam, bár megyén belül van a suli, 50km-re,d e szabadulni akartam a nyomasztó, gonosz, önző szüleimtől. Erre jött az, hogy még a koleszt sem fizették, minden rám maradt anyagilag, nem bírtam, így haza kellett jönnöm. Itthon már eltartanak úgy, ahogy, de itthon meg el kell viselnem őket - nem tudom, melyik a rosszabb. Évek óta az az egyik legnagyobb célom, hogy egyetemen megszerezzem az egyik auszriai Erasmus ösztöndíjat, és ezzel kinn tanulhassak 1 évet Ausztriában, tőlünk 100-120km-re "csak", mivel a szüleim, a havi kb 400ezres bevételükből nem kívánták támogatni a külföldi tanulmányaimat. Jó, mondom, akkor egymagam is elérem, hogy kijuthassak. Ezen vagyok azóta is. Erre anyám mindent megtesz, teljesen leépít engem, hogy véletlenül se merjek pályázni az ösztöndíjra jövőre. Olyanokat mond, hogy "álomvilágban élsz" meg hogy "persze, majd te utánad fognak ott kint kapkodni, mi? mit képzelsz te magadról?", meg hogy "csinálj, amit akarsz, de én egy fillért nem adok hozzá"... ez a nagy szülői támogatás. Mikor szépen, normálisan elmagyarázom, hogy itt ez a lehetőség, az osztrák határ mellett élünk, ki kell használnom, és én itthon sosem lennék boldog, mert sosem érhetném el azt, amit külföldön, és sorolom nekik az indokokat, nem értenek meg, minden áron azon vannak, hogy én ki ne merjek menni külföldre, sőt hogy itt maradjak a házban. Anyám még az ismerőseit is képes lenne bevetni, hogy a közeli ksivárosban munkát szerezzen, igaz, hogy semmi köze a leendő szakmámhoz, na meg nagyon pocsékul fizet, amiből soha nem fogok rendesen megélni, csak maradjak itt. Ez a fő célja, nem az, hogy nekem jó életem legyen. Csak magára gondol.

Mikor letettem a jogsit, majd 1 évvel rá egyetemre mentem, be lett ígérve nekem egy saját kocsi. Nem milliós kocsi, csak valami régebbi, hogy legyen mivel eljárkálnom. Persze azóta sem kaptam meg, pedig sokszor kellett volna, még diákmunkát sem tudok enélkül vállalni (nem mintha lenne munkahely a környéken -.-), mivel az Isten háta mögött lakunk, ahol se busz, se vonat. De azt mondták, amilyen hálátlan vagyok, ők ilyenre nem fogják költeni a pénzüket. Persze, mert tudják, hogy ha lenne saját kocsim, úgy takarodnék el innen, mint a huzat, egy albérletbe, és kocsi mellett már meg lenne oldva egy csomó gondom. A másik pedig, hogy lisztérzékeny vagyok, nagyon nehéz beszerezni a szükséges élelmiszereket, olyan helyen lakunk, ahonnan 50km-re kell eljárnunk a kenyérért is. Szerencsére most oda járok egyetemre, ahol tudok venni kenyeret, lisztet stb. De szinte minden mást kocsival hordunk Ausztriából, mert ott olcsóbb, nah meg sokmindent csak ott lehet kapni. Emellett a főzőtudományom is minimális, nagyon alap dolgokat tudok csak, ami főzésnek nem nevezhető. Röviden: nem tudok főzni. Kocsi és főzés nélkül, lisztérzékenyként mi vár rám, ha saját lábra akarok állni? Éhezés, mivel nem tudok elmenni megvenni az élelmiszereket, és a Magyarországon kaphatókból meg nem tudok semmit sem készíteni egyedül. Mikor neki akarok állni főzőcskézni, egyszerre jön ki anyám a konyhába és kivesz mindent a kezemből, mindent megcsinál helyettem, nem hagy békén, addig idegesít, míg mérgemben ott nem hagyok mindent, és zárkózok be a szobámba, pont ma is ez volt. Így persze, hogy soha nem tanulok meg főzni. És ők nagyon jól tudják, hogy így én kb éhenhalnék egy albérletben. Nem is segítenek, hülyék lennének, direkt mindent megtesznek, hogy itthon maradjak. Előre tudom, hogy ha megkapom az osztrák ösztöndíjat, egy fillért nem várhatok majd tőlük, sőt... anyám már most kijelentette, hogy tudja, úgysem bírom majd ki Ausztriában, haza fogok jönni. Ezt addig fogja hajtogatni, míg magam is elhiszem. A párkapcsolataimról pedig annyit, hogy anyám minden pasimnál azt hajtogatja, hogy én elviselhetetlen vagyok, hogy egy pasi sem bír elviselni engem, hogy mindenki utál engem, hogy a mostani barátom is meg fog utálni és ott fog hagyni, hogy engem mindenki csak elhagy! Így a fejemhez vágja ezeket! Képzelheted, hogy esik ez a saját anyámtól. És amikor szakítok vkivel, mert már kikészültem, belém beszélte a rengeteg rosszat, akkor jön azzal, hogy "nah ez se bírt téged elviselni?! szegény gyerek..."! Mindegy, hogy ki szakít, mindig ezzel jön. Annak örül, ha én szenvedek.

Szóval nem vagy egyedül. De sajnos nem tehetsz mást, mint saját lábadra állsz és elmész otthonról. Lehet te leszel a szemét anyád szemében, de nem te tehetsz arról, hogy sz*r az ő élete, neki kell érte bűnhődnie, nem neked. Hagyd ott, légy bátor, állj ki saját magadért! Nehéz lesz, de kezdd el gyűjtögetni a pénzt, és menni fog, csak higgy benne! Én is ezt fogom tenni, minél előbb. Sok sikert!