Kezdek belefáradni! Csak pár jó szóra vágynék! Velem van a baj?

Ma asszem elég rendesen kibuktam. A jövő héten államvizsgázom, és hát még eléggé rá kell hajtanom a tanulásra, de egyszerűen nem tudok rá koncentrálni, mert úgy érzem senki nem fogadja el, és nem fogja fel, a környezetemben, hogy ez milyen fontos. A párommal a szüleimnél lakunk, ami önmagába nem egyszerű helyzet. Most építkezünk, és épp egy nagy melóban vagyunk. Én csak főznék/főztem, meg ki kellene szolgálni a melósokat, szóval a tanulásnak lőttek. Már több mint egy hete jeleztem a páromnak, hogy csúsztassuk a melót a jövő hétre, de nem. Most duzzog, alig szól hozzám. Persze most én vagyok a lusta, mert nem vagyok hajlandó ott ugrálni. Az utóbbi pár napban tiszta bunkó velem. Na meg szeretnénk babát is, bár már nem is tudom, lehet, hogy csak én szeretném, mert nemigazán akar tenni érte.

A másik tényező, amin aztán teljesen kibuktam, az apám. Ma átment hozzánk segíteni, de itthon hagyta a teloját, és kérte ha megyek át, vigyem el neki. Itthon főztem, amikor megszólalt a telefonja - a főnöke hívta -, de mire odaértem elhallgatott. Nem hívtam vissza. Aztán még engem cseszett le apám, de olyan stílusba, hogy...

Az az érzésem, bármit teszek az nem jó. Ha tanulok, az a baj, ha nem akkor meg az. Ha itt vagyok az a baj, ha ott az. Kezdek besokalni. Semmi nem jó, amit én teszek, se apámnak se a páromnak.

Pedig csak annyit várnék néha: Köszönöm!

Mit kéne tennem, hogy elfogadjanak?Hogy ne a hibát lássák bennem mindig?