Ha ekkorák az ellentétek van értelme egy kapcsolatnak?

Megpróbálom nagyon röviden leírni, bár ehhez látni kell a helyzetet.

A párommal 2 éve vagyunk együtt, 1 éve lakunk külön a szülőktől. Ő megszokta, hogy elkényeztetik, mindent megkap, kinyalják a seggét. Soha semmiért nem kellett megküzdenie. Ezután érthető, hogy visszafogott, nem áll ki magáért, azt várja, hogy minden az ölébe essen. Nem tudja megvédeni magát, a munkahelyén is szívatják, ő pedig csak nyel, és nyel. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is vitatkozott volna velem, vagy egyáltalán megbeszéltük volna a problémáinkat. Azt várja, hogy irányítsák, döntsenek helyette. Ő olyan családban nevelkedett, ahol mindent a szőnyeg alá söpörnek, és néha olyan, mintha nem lennének érzései. Az édesanyja semmit nem tud róla.

Míg én megszoktam, hogy tini korom óta dolgozom, amim van azért megdolgoztam. Mi a családban ordítunk ha bajunk van a másikkal, aztán pár nap múlva könnyek között borulunk össze. Mi nyíltan beszélünk bármiről, édesanyám mindent tud rólam. Én temperamentumos vagyok, fejjel megyek a falnak. Nem görcsölök napokig, ha piszkálnak, hanem megmondom a frankót.

Ez az elején nem tűnt akadálynak a kapcsolatunkban, de most ott tartok, hogy átköltöztem a másik szobába, mert nem lehet vele beszélni. Neki kezd az ember, elmondom őszintén mit gondolok, és semmi válasz. Csak néz rám, amitől már hülyét kapok. Nagyon szeretem Őt, de már véges a türelmem. Már értelmét vesztették azok a szavak, hogy "egyszer felébredsz, és már nem leszek itt, változz meg, üljünk le beszélgetni, mondd el mit gondolsz".

Mit csináljak vele? Ilyenkor mit kell tenni?