Miért nem érti meg, hogy szükségem van egy kis magánéletre is?

15 éves lány vagyok, és sajnos a hugommal élek egy szobában, egy suliba járunk, szóval éjjel nappal együtt vagyunk. ezt már meg is szoktam, nem is ez a baj, hanem hogy anyukám úgy kezeli a szobánkat, mintha a nappali lenne, simán bejárkál, ha nem vagyok otthon akkor is, kivesz egy sálat a szekrényből, stb. heti legalább 2x van, hogy hazaérek,és feltúrva a fiókjaim hogy ő azt hitte ott van amit keres, de mégsem volt ott. egyszerűen nincs ebben a lakásban egyetlen fiók sem ami az enyém lenne, ahova nem nyúlna bele senki csak én, ahova a naplóm tehetném ilyenek. Sosem lehetek egy percre sem egyedül, ha a hugom véletlen nincs otthon és élvezném hogy enyém a szoba, akkor is csak úgy bejön kopogás nélkül, kinyitja az ablakot, aztán kimegy, nyitvahagyja az ajtót, a kabátzsebemből is simán kiveszi a dolgaimat … annyira rossz ez így néha szükségem lenne egy kis magányra de ő ezt nem érti meg ! próbáltam beszélni vele, de a válasz az volt, hogy az nem az én szobám, az egy szoba az ő lakásában…semmi oka nincs rá hogy ne bízzon bennem, nem azért kutakodik mert keres valamit, csak neki ez természetes hogy én csak egy gyerek vagyok, és ez az ő lakása, az egész az ő területe.De nekem annyira hiányzik egy hely ahol néha egyedül lehetnék. hogy értessem ezt meg vele?