Mennyire jogos felnőttként is a gyerekkori dolgokat okolni?

09:02

de ha te eleve másképpen gondolod, és ezt tudatosan be is látod, akkor miért foglalkozol a szüleiddel? hát 20 évesen már sztem mindenkinek van egy saját önképe

Az a baj, hogy aki nincs ebben benne nem tudja megérteni, hogy milyen érzés ez. Nem mondom azt, hogy 100%-ban a szüleim hibája, de biztos van benne szerepük, hogy ilyen zárkózott lettem. Önbizalmam nulla. Érdekes ez a kettősség, mert tudom, hogy mit kellene tennem ellene, de a tudatalattim mintha megakadályozná. Sokáig nehezemre esett még az is, olyan dolgot vásároljak, amit eladótól kell kérni.

Próbálom "megerőszakolni" magam, hogy márpedig igenis meg tudom csinálni képes vagyok rá, és valamennyire tényleg segít, de akkor is ottmarad az idegesség, ha megvan a kitűzött cél, akkor azon agyalok, hogy jól csináltam-e amit csináltam. Mintha lenne körülöttem egy láthatatlan fal, amit nem, vagy csak nagyon nehezen tudok "lerombolni". Van egy kislányom, aki most 1,5 éves. Tudom, hogy szüksége van társaságra, és hiába van bennem a gyomorideg, tudom, hogy mindennap ki kell vele mennem, hogy találkozhasson más gyerekkel is, és mindennap hatalmas erőt veszek magamon, hogy ne legyen olyan mint én. Tudom, hogy képes vagyok bármire, de mindig ott marad a kétely, hogy vajon jól csináltam? Hogy lehetett volna jobban csinálni?

És ez az a gondolat, amitől egyszerűen nem bírok megszabadulni, és keseríti meg a mindennapjaim.

Részben jogos.

Nos, az ilyen gyermekkorban belénk táplált zavaró, hátráltató gondolatokat el kellene felejteni.Csakhogy ez nagyon nehéz, sokszor csak szakemberrel lehetséges ezen segíteni, mivel olyan mélyen megváltoztatja az ember lelki világát, hozzáállását az ilyen rossz nevelés.

A szülő ezzel nem megkíméli a gyermekét a csalódástól, hanem az egész életét tönkreteszi.Egy gyereket mindig biztatni kell.

Nos, sajnos az én anyám is pont ilyen típus.Folyton azt hallottam tőle, hogy ne álmodozzak, mondván, hogy később ne érjen csalódás.Sokáig nem hallgattam rá, és amíg az álmaimat hajszoltam elszántam, addig boldog voltam és legvadabb terveimet is varázslat szerűen sikerült megvalósítanom.Aztán egyszer úgy döntöttem , megfogadom a tanácsát és inkább az eszemre hallgatok, leszállok a realitás talajára...Ennek az lett a vége, hogy azóta is depis vagyok, nem sikerül semmi, nem találom önmagam és fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám vissza ezt az egészet.Bár csak ne mondtam volna le az álmaimról!

Most pszichológushoz járok, de nem sokat segít.Szerencséje a gyerekemnek, hogy én egészen máshogy nevelem.Határozott, céltudatos, vannak álmai.Remélem, ez így is marad.

A felnőttség azt jelenti, hogy tudjuk vállalni magunkért a felelősséget. Ezért van 15 éves felnőtt és 30 éves gyerek.

Anyukám soha nem tudta kimutatni a szeretetét. Most 22 évesen tudom azt, hogy szeret. Azt sem bírta, ha megölelem.

Mikor kislányom lett, elmesélt egy történetet: Mikor odabújt kislányként az anyukájához, az csipkedte, hogy békénhagyja. Nagypapám szíjjal verte. Mivel ő is heves vérmérséklettű, mint nagyapám, félt, hogy megver minket. Valójában a távolságtartása volt az ő szeretetkifejezése.

Mikor ezt elmesélte, vagy fél órát szorongattuk egymást.

A testvérem nálam 6 évvel idősebb. Ő minden hülyeségéért anyukánkat okolja. Igazából hárít. Neki sokkal könnyebb így, mintsem, hogy azt mondja: Igen az én hülyeségem volt, hogy drogoztam, hogy prosti voltam. Ehelyett minden anyukám hibája szerinte.

Pedig csak ő tud ezen változtatni, senki más!

"Ez okozhat olyat, hogy valaki bőven 30 fölött sem találja a helyét az életben, vagy csak nyafi kifogáskeresés mindent a gyerek- és ifjúkorra meg a szülőkre kenni?"

Okozhat, nagyon is, de ha tud róla, akkor változtathat is rajta.