Mennyire jogos felnőttként is a gyerekkori dolgokat okolni?

Én is azt vallom, amit egy korábbi hozzászóló írt: egy bizonyos kor felett már nem lehet CSAK a szülőket hibáztatni. Mi is felelősek vagyunka tetteinkért. Persze könnyebb ujjal mutogatni, bűnbakot keresni, hogy miért is vagyunk szerencsétlenek, mint cselekedni.

Amúgy élő példának én is itt vagyok. Hozzáteszem, hogy én is nagyon sokáig inkább csak ültem és nyalogattam a sebeim, hogy mert én milyen családból jöttem, de hála égnek sikerült túltennem magam rajta és ma már tulajdonképpen egy sikeres ember vagyok. De ez csak úgy volt lehetséges elérnem, hogy felálltam és azt mondtam, hogy csak azért sem.

Abból kell kiindulni, hogy mindenkinek megvan amúgy a maga keresztje és minden szülő követ el hibát. Mi sem leszünk vagy vagyunk tökéletesek. Mi is adunk (majd) át olyan dolgokat a gyerekeinknek, amitől majd ezt vagy azt érzik. De ettől a világnak még nem kéne megállnia! Szép is lenne! A fejlődés saját magunkban van, csak hát tény: baromira nem könnyű ezt elkezdeni.

Igazad van kedves utolsó, csak ahogy te is és előtted már valaki leírta nem sebeket kell nyalogatni és mást okolni a múltért, hanem tenni valamit, hogy túl tudjunk rajta lépni.

Igen, akarva akaratlanul tönkre teheti egy szülő gyermeke felnőtt korát, de ha valaki akar, túl tud rajta lépni. a sebek biztos megmaradnak (lásd előtted válaszoló), de szakember talán tud segíteni abban, hogy valamennyire gyógyuljanak vagy teljesen begyógyuljanak.

természetesen gyerekkorban minden eldől, ezen kár is vitázni, mert pszichológiai tény

aztán az más kérdés, ha valaki ezeket tudatosan felismeri, és esetleg felül tud kerekedni önmagán, bár sosem lesz az igazi, de valamilyen eredményt el lehet érni

Szerintem jogos. Saját tapasztalat, az én szüleim is így neveltek.

20 éves egyetemista vagyok. Lassan fél éve egyáltalán nem élek társasági életet, nagyrészt a szüleim miatt. Régebben, 14-5-6 éves koromban még tele voltam barátokkal, barátnőkkel, minden hétvégén buliztam, mindig volt hova kivel mennem. Mikor kihívtak a faluba a barátaim, és anyám nem akarta, hogy kimenjek, mindig olyanokat vágott a fejemhez, hogy "azt hiszed, hiányolnak ott téged?", meg "azt hiszed, csak rád kiváncsiak?"... eleinte nem foglalkoztam vele, de amikor már milliószor hallja az ember, a fejébe vésődik és elkezd rossz érzéseket okozni az emberben, rossz gondolatokat ébreszt. Mindig is azon voltak és vannak a szüleim, hogy leépítsék a maradék önbizalmam. Szeretek táncolni a mai napig, kisebb koromban kezdtem el tanulni egy helyi tánccsoportban. Már akkor is szerettem, ráadásul anyám nem engedett sportolni, hogy nehogy lerontsam a jegyeimet miatta az iskolában, így jó volt egy kis mozgás. Mikor felléptünk, mindig mihelyt lejöttem a színpadról, az fogadott, hogy "az xy-nak sokkal jobb mozgása van, mint neked!" meg hogy "háát... igen rossz mozgásod van, nézd meg a többieket, milyen jól csinálják". 1 év után abbahagytam a táncot, mer tmár anyám teljesen belém beszélte, hogy milyen béna vagyok és hagyjam abba. Teljesen elment az önbizalmam. Érdekes mód, annyit a mozgásomról, hogy buliban nem egy srác dicsért már meg, milyen jól táncolok, és barátnőim is dicsértek már. Csak hogy valószínűleg anyám nem egészen az igazat mondta, csak le akarta építeni az önbizalmam. De ugyanez volt, amikor jogsit akartam szerezni (meg is lett elsőre), azzal jöttek, hogy áhh én milyen szerencsétlen vagyok, mit akarok én jogosítvánnyal. Vagy a diákmunka kereséssel, azt mondogatják, hogy "majd pont te kellesz oda, mi?!" meg stb. Bár most már kezdenek enyhülni, mert sokat bizonyítottam, amit elkezdtem, szinte mindent be is fejeztem, hiába próbáltak hátráltatni mindenben.

20 éves koromra olyan lettem, aki fél az emberektől. Van egy barátom, aki nagyon szeret, de én úgy érzem, már a szerelem érzését is kiölték belőlem - részben az előző kapcsolataim, részben az, hogy soha nem kaptam egy cseppnyi szeretetet sem a szüleimtől, így én sem tanultam meg, hogy kell igazán szeretni, hogy azt a másik is érezze. Amikor kicsit keményebb vagyok pont emiatt a barátommal, akkor is jön anyám, hogy "ha így folytatod ott fog hagyni! megint ott fognak hagyni, mert téged senki sem bír elviselni!" és társai... persze, hogy megkeseríti a kapcsolatunkat.

Mikor a barátom el akar vinni a barátaival valahova, egy tucat ismeretlen emberrel, nem merek elmenni. Fél éve járunk úgy, hogy egy haverjával sem találkoztam még. Pedig hívott már csomószor, de NEM MEREK emberek közé menni. Semmi gond nincs velem, sokan szépnek mondanak, én is belátom, hogy nem vagyok csúnya, igyekszem jól öltözni, tényleg kapom a bókokat ezek miatt. Mégsem merek kiszabadulni, idegenekkel különösebben nem, mert mi van, ha csak kolonc vagyok ott, és mi van, ha nem is akarnak engem oda, és mi van, ha nem leszek szimpatikus és utálni fognak. Ehhez persze egyéb rossz tapasztalatok is társulnak, barátaim cserben hagyása, utálnak sokan, holott soha egy rossz szót nem szóltam egyiküknek sem. Nem értem. De nagyon rossz, hogy már nem merek emberek közé menni, holott régen minden hétvégén társaságba jártam, volt vagy 3-4 banda, ahol mindig szívesen fogadtak. Ezeket mind elvesztettem. Most pedig nincs egy barátom sem. És szerintem köze van ehhez a nevelésemnek, a megfelelési kényszeremnek, a rossz gondolataimnak, az emberektől való félelmemnek. És nem tudom, mit tehetnék.

82% ma 08:01

- egy lélekgyógyász segítene neked. Nagy terhet raktak rád (ez nem mindennapi!),de ne mondd "soha" nem szabadulhatsz tőle. Nehezen, de gyógyítható. És az idő semmit sem gyógyít! ezt komoly önmegismerő, analitikus tevékenység tudja csak megoldani.

Érdemes, mert utána egy könnyebb, boldogabb élet lehetősége lesz számodra.

---------------

Ezt az önmegismerő munkát mindenkinek végezni kellene.

Akkor nem lehet már 30 fölött hivatkozni semmire:

itt és most, mit tudok tenni- csak az számít.

30 fölött felelős vagyok az arcomért - szól a mondás.

Gnóti szeauton - ez a felirat az ókori delfoi jósda kapuja fölött.Nosce te ipsum.

Vagyis ballagott az ember, gondterhelten, múltját súlyként,teherként vonszolva a jósda felé: és ezt látta. ISMERD MEG MAGADAT - és akkor tudni fogod a jövőt.

A megismerésben lehet "elengedni" a koloncként hurcolt múlt terhét: és akkor a jelen (és a jövő) cselekedeteit nem azokba merülve nyögöm

(mentegetve magam, a múlt eseményeivel),

hanem kreatívan, szabadon JELENLÉTBEN alkotom.