Van itt olyan valaki aki egyáltalán nem ismeri az apukáját?

Születésem előtt halt meg.

Máig is azt kívánom, bár ő maradt volna itt, én pedig, meg se születtem volna.

Sokat piszkáltak ezért is, meg azért, mert nem voltak olyan holmijaink, mint egy átlagos, '90-es évek beli családnak (videómagnó, autó, stb.) főleg általános iskolában 5. osztályig.

20/L

Én se ismerem,soha se ismertem,azt sem tudom,hogy néz ki,mert soha sem érdekelt..

Nélküle is meg voltam,mást tartok,tartottam apámnak mindig.

L

Bevallom őszintén, én egy fedél alatt élek vele, de nem érzem, hogy ismerném. Merev magába forduló, uakkor tudat alatt szadista, mégis bexari személyiség, és ezt rajtunk, gyermekein élte ki.

Serdülőkorunkig szinte mintaapa volt, a legjobb fej, imádtam vele lenni, és ő is imádott engem. :-) Aztán leserdültünk, ő meg ezt nem kezelte vmi jól. Betolakodott mindegyikünk magánéletébe erőszakosan, nem bírta felfogni, hogy fel akarunk nőni. A szép szóból nem értett, de sosem akarta (akarja) hogy felnőjünk, önállósodjunk. Ennek érdekében ölte személyiségünket a nálam 4 évvel idősebb nővéremmel, a mániákus tolakodása, feltűnősködése, szociopata viselkedése kiírtotta családunkból a szeretetet. A nővérem így vált egy frigid jégcsap, apáca módjára hasonlóan önző, szociopata, színészkedő, álszent személyiséggé, s lassan 34 évesen még mindig szűz. Vele ellentétben én sokkal érzékenyebb lettem, és próbálom reálisan látni, felfogni a világot, próbáltam kitörni ebből az állapotból, de az összes létező kitörési kísérletemet megfojtotta, így abszolút elvette a kedvemet a kitörésből, az önállósodásból. Folyton csak ölte az önbizalmamat. A nővéremet mindenben támogatta, engem semmiben, csak rábeszélt egy diákhitelre a főiskolai tanulmányaim finanszírozására, amit még ma is nyögök, pláne, hogy a főiskolát internetes távon kellett volna elvégeznem, azonban ehhez az egyik legeslegfontosabb összetevőt, az INTERNETET nem biztosította hozzá.

A nővérem legtöbb szereplésén ott volt, nekem meg 1x volt csak fellépésem az ország túlsó végében, háányszor megígérte, hogy eljönnek anyuval... még akkor sem jöttek el! Az egész családunk egy hazugság.

Én inkább örülnék, ha nem kéne ismernem apámat, mert akkor ezeket sem kellett volna megélnem vele. Jó, mondjuk most sem tudom, mivel telik a napjai és a gyerekkoráról is inkább a jelenleg 96 éves nagyanyám jóvoltából tudom a legtöbbet, mert ő sosem mesélt, vagy csak igen ritkán, de ezek után bevallom nem is igen érdekel. :[

Ja igen, és 29 évesen még mindig otthon lakok, ő röhögve mondja, mit akarunk még, amikor semmit nem tudok felmutatni neki/letenni az asztalra, azt bezzeg elfeljti, hogy ez mind az ő hibája, az is, hogy már rég elköltöztem volna, és mondja is, hogy húzzak máá el otthonról (a nővéremnek is "elvileg", azonban minden önállósodási kísérletünket elvágja, főleg az enyémeimeket, közben meg élvezi, hogy ő lehet a középpontban, ő az, aki a pénzt megkeresi, neki kéne még "hálásak" lennünk" azért, hogy ő biztosítja az "élet"-feltételeinket <<:S, közben meg a saját szabályait nem tartatja be és erősen megkülönböztet hátrányosan engem a nővéremtől, pszichiáterhez meg esze ágában nincs fordulni, csak gúnyosan röhög rajta.

Így munkám sincs és önbizalmam sem ahhoz, hogy szerezzek, vagy hogy becsajozzak, pedig elég kreatív vagyok abban amihez értek, csak épp nem kellek senkinek... :(

De nem adom fel, csak naggggyon nehéz így élni!

én egyáltalán nem ismerem. egyszer láttam kb 4évesen, átjött hozzánk de inkább anyával foglalkozott nem velem. amikor ott volt és anya közölte hogy ő az apám..hátt..nem éreztem semmit. egészen addig azt se tudtam mit jelent ha valakinek van apja. olyan volt számomra mint bármelyik másik idegen. 16 voltam amikor először eszembe jutott hogy jó lenne ismerni..néha előjön tart egy-két hétig de aztán elmúlik. rájöttem arra, hogy nem azokkal kell törődni akik nincsenek veled és soha nem is voltak, hanem akik szeretnek és számíthatsz rájuk.

17/L