Azt mondják 22-25 év között már "ciki" a szülők nyakán élni és "illik" elköltözni. De ennyi idősésen mégis hova, hiszen addig tanulnak nem?

Az is egy ok.

Az idősek otthona nem feltétlenűl menekvés a felelőség elől. Imertem olyan idős embert, akit alig lehetett kirángatni onnan amikor lejárt a szerződés. Szeretett ott élni. Pedig otthon a családja is maximálisan gondozta. Sokat voltam náluk, láttam.

Mi is gondozzuk, látogatjuk a nagyszülőket, de ők nem szeretnének idősek otthonába menni. Ha úgy alakul, legfeljebb felbérelnek egy ápolónőt.

Nem mellesleg, sokkal mobilisabbnak kell lenni mint 20 és még több évvel ez elött. Az "nyer" aki könnyebben lépeget a munkaerőpiacon. S ehhez hozzátartozik a költözés is. Jó lehet, nem mindenkinek, de nekem biztosan.

Az, hogy aig 100 év alatt teljesen átalakúlt a családszerkezet érdekes téma. Ha múltszázad elei családokat vesszük alapúl, ott bizony még a tehetősebb családoknál is gyakori volt, hogy tanulás mellett dolgoztak a gyerekek. A szegényebb családok esetében pedig elkerűlhetetlen. Szeretek másokkal beszélgetni így idősebb emberekkel is. Nem sűrün találkoztam még olyan nyugdíjjas emberrel aki azt mondta volna nem csinált semmit a tanuláson kívül. Már mint tinikorban.

Rendszerint a házimunka jelentős része kötelező jelleggel rájuk hárult. S nem voltak olyan modern eszközök mint most. A házi munka jóval fárasztóbb volt. Na meg talán szigorubban is vették a rendet.

16-18 éves korban pedig ugyan csak elzavarták otthonról azt aki életképtelen volt.

Mára ez a korhatár kitolódott 22-24 évre. Érettségi 18, egyetem 3,5 év esetleg plusz 2 év mester szak. Meg plusz 1 év késés.

Ezért mondom aki 25 évesen életképtelen az ássa el magát.

A (házi)munka és a tinikortól való besegítés szokása pedig öhm, erősen lecsökevényesedett.

Az életképesség számomra nem feltétlenűl jelenti a szülöktől való elköltözést. Bár igen, egészségesebbnek érzem. Nekem annyit tesz, az illető képes önnállóan segítség nélkül megélni és lehetőleg törekszik rá, hogy elérje a teljes önnállóságot. Házimunka+házvezetés+rendszeres hosszútávú munkavégzés+céltudatosság és tudatos tervezés+független én. Alapvetően az emberben felmerűl egy időután az önellátás természetes igénye. Ez nem egoizmus, pán péterség vagy ilyesmi.

Azzal ha valaki önnállóan, függetlenül él nagyot dob az énképén. Ez az egyik ok amért az idősebbek képtelenek abbahagyni a munkát. Amit úgy fogalmaznak meg, nem akarják haszontalannak érezni magukat.

A fiatalok viszont magukba vannak sűlyedve a tétlenség miatt. Aminek csak az a gyógymódja, ha elegendő terhelést kapnának. De nem kapnak. Én se kapnék ha csak főiskolára járnék. Monjuk úgy, szét unnám magamat. Még akkor is, ha álandóan otthon élnék és elvégeznék minden házimunkát.

Meg egy idő után ha az ember felnő, akkor igyekszik új megoldásokat találni az élete feladataira. Ha kizárólag a szülők mintáit követnénk akkor az messze nem optimális. Viszont ha ezeket a megoldásokat a szülők mellett ígyekszünk megvalósítani, az rendszerint felesleges problémákkal jár.

A múltszázad elei családokban se volt felhőtlen az élet. Nagyon gyakoriak voltak a mérgező kapcsolatok amiket a hagyományok, illem miatt nem lehetett felbontani. Ha az volt a mérleg egyik nyelve akkor a jelenlegi a másik. Amikor bármilyen kapcsolat gyorsan felbontható. Nem állítom, hogy ez így jó, de mindenképpen rugalmasabb.