A nők miért azt mondják hogy a babám/gyerekem? Miért nem azt, hogy a babánk/gyerekünk?

Az adott szituációtól függ,hogy mikor mondjuk,hogy gyerekem vagy gyerekünk. Így alakult ki a magyar nyelvben.

Az viszont nem csak idegesítő,hanem néha nevetséges is,hogy a nők a terhesség első percétől azonosítja magát a gyerekkel,és többe számban beszél. Pl. elég furcsa képzettársításra ad okot,ha egy anyuka azt mondja,hogy nem akarunk eleget szopni.Csak a baba nem akar,vagy az anyuka sem?

Én azon szoktam még kiakadni,amikor a nő panaszkodik a férjére,és azt mondja,hogy: szültem neki gyereket! Akkor is,ha élete egyetlen értelme a gyerek. Ha viszont válásra kerül a sor,akkor foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz,hogy nála maradjon a gyerek. Akkor már elfelejti,hogy nem magának,hanem a férjének szült.

Azt hiszem értem, hogy miről beszélsz. Igen, lehet úgy értelmezni, hogy ilyen a magyar nyelv. Ettől függetlenül nekem is inkább önzőségnek hangzik a nők részéről. Mintha azt szeretnék vele kifejezni, hogy ő az ENYÉM.

Egyébként megjegyzem, hogy amikor gyerekek voltunk és kárt csináltam és anyu vagy apu észrevette, akkor mindig úgy mondta a másiknak, hogy a "lányod ezt csinálta". Ha valaki megdicsért akkor pedig kihúzta magát, hogy "nem hiába az én lányom".

Nekem mondhat bárki bármit, de az anya, az anya. Ő hordja ki, javarészt ő neveli, ő ápolja, ő tanítja a gyermeket. Nem több joga van, hanem anyának lenni teljesen más dolog. Az emberek java része sokkal inkább ragaszkodik az édesanyjához. De most én is általánosítottam. :-)

És azért ne hasonlítsuk össze a "megcsinálta" és a "kihordta" témát. Akkor sem, ha a nők "előjoga" szülni.

A birtoklás egyébként mindkét nem részéről nevetséges, hiszen a gyermekeinket csak kölcsönbe kapjuk. Az én lányom nem az enyém. Ugye milyen meghasonlott állapot? Tiszta paradoxon. De Ő nem az én és nem az apja tulajdona. Ő a magáé. Függetlenül attól, hogy igen, az anya, és itt a válasz a kérdés másik részére, egyfajta szimbiózisban él a gyermekével, főként 3 éves korig. Ez így természetes. Sok esetben lényegesen erősebb kapocs fűzi őket össze, mint a gyermeket és bárki más. De könyörgöm, hát ez a normális. Azt hiszem ezért mondjuk a lányom, a fiam. És azt se felejtsük el, hogy mekkora büszkeség ezt kimondani. :-)

Ha egyedül (a párom nélkül) vagyok valahol a gyerekkel akkor úgy mondom, hogy az én fiam. Ha viszont ketten vagyunk a párommal akkor úgy hogy a mi fiunk.

Szoktam mondani a páromnak is, hogy megeteted a fiamat vagy megnézed a fiamat vagy stb és akkor mindig mondja, hogy megnézem a fiadat :D De ezen csak viccelődünk. Nincs kisajátítva nálunk a gyerek, közös munka közös gyümölcse :) De valójában egyikünké se a gyerek és ezzel mi is tisztában vagyunk.

Azt én is észrevettem (és érzem magamon is), hogy a nők jobban szeretik "kisajátítani" a gyereket, jobban magukénak érzik, szerintem ez attól lehet, hogy eleve a nők hordják ki a babákat, bennük jön létre az a kis valaki és ők is szülik meg, meg úgy egyébként is nagyrészt az anyjukkal vannak a babák főleg amíg picik és 3-4 óránként szoptatni kell őket. Az én fiam már 21 hónapos (Úristennnn) és még a mai napig úgy vagyok, hogy ha nélküle megyek el valahova rendesen hiányérzetem van :D Gyakorlatilag mindenhová viszem magammal mert nincs is kire hagyni hétköznap, meg az apján kívül nem is szívesen hagynám senkire. Azért nagy ritkán el szoktam ugrani hétvégente egyedül is a boltba vagy állatorvoshoz és olyankor furcsa, hogy nincs ott a gyerek. Kicsit olyan mintha hozzám nőtt volna. :) Idővel ez változni fog (már most is másabb azért mint mikor pici baba volt) ahogy nő egyre több időre leszünk külön, pár hónap múlva megy bölcsibe, később oviba, iskolába. Nekem csak az a furcsa, hogy ilyen gyorsan repült az idő...

egy kísérlet folyamán megérték x nőnél és férfinél, hogy milyen dolgok láttán tágul a leggyorsabban a pupillájuk -ergó mi az a mi leggyorsabban felkelti az érdeklődésüket-.

a férfiaknál nem meglepő módon ez a női test volt, míg a nők esetében a kisbaba. a nők már csak ilyenek...

Igen, a gyerekükről többesszámban beszélő anyukák néha már morbidan viccesek. Férjemmel összefutottunk egy távoli ismerősével, akinek kisgyerek volt. Mesélt róla, de amikor azt mondta, hogy "most tanultunk meg bilibe kakilni", a férjemnek elkezdett vörösödni a feje, nyöszörgött, aztán nem tudta visszatartani és kirobbant belőle a röhögés.

Mondta, hogy sajnálja, de ő vizualizálta, ahogy a felnőtt nő éppen erőlködik a bilin, majd megtapsolja a család... :)

Egyébként pár éve valamelyik ismert színész mesélte az idős apja sztoriját:

"Nem értem, hogy az orvosok miért beszélnek mindig többesszámban az idősebb betegekkel. Amikor tőlem megkérdezte az új orvosom, hogy 'Na, tudunk úszni?' én bár tudtam; azt válaszoltam, hogy nem, nehogy azt higgye szegény, hogy tud és belefulladjon a vízbe..."