Mi a logika a megcsalásban (akár egyszeri, akár folyamatos) - úgy hogy a megcsaló fél nem mondja el a párjának, ha a pár nincs elkötelezve, nincs gyerek, nincs felelősség, stb? Akkor minek akar még a párjával maradni?

Szia! 21.44, 22.50 vagyok.

Nincs gond, nem vettem támadásnak, hogy más nézőpontból nézed.

Az eltitkolós témához annyit, hogy nem azt írtam, hogy aki bűnbánóan bevallja a megcsalást, az önző. Teljesen jogos, ha valaki így érzi etikusnak. Csak sokan azért éreznek késztetést arra, hogy elmondják, mert legbelül feloldozásra, megkönnyebbülésre vágynak, mintha az elmondás által megtisztulnának, szinte meg nem történtté tennék a dolgot, (nem törődve azzal, hogy ez azon az áron történik, hogy fájdalmat okoznak a másiknak) – még ha ez nem is tudatos. És ebben lapul némi önérdek (egy pici), de ettől még teljesen érthető.

Ezért vannak, akik azért nem vallják be, hogy a másik ne szenvedjen. Nem feltétlen ebben van a megalázás, a tisztelet hiánya – az magában a megcsalásban volt benne.

Persze olyan is van, aki ezt az "egyedül cipelem a terhet mert megérdemlem" ideológiát csak azért építik fel maguknak, mert egyszerűen csak félik bevallani, nem akarnak szakítást – akár "nincs ló, jó a szamár is" helyzet van, akár tényleg szeretik őt, csak történt egy egyszeri eset.

Van aki pedig tényleg úgy látja etikusnak, ha bevallja, mert ellenkező esetben a másik megalázásának érzi, szörnyen kínozza a bűntudat, és érzi, hogy többé nem fordulhat elő, így aztán a színtisztán őszinteségre épülő kapcsolat jegyében szembenéz a félelmeivel, a lehetséges követezményekkel, és elmondja. Na ebben tényleg nincs semmi önzés.

Annak kapcsán, hogy mi járhat a megcsaláskor a fejében, nem feltétlen értek egyet. (Azért "nem feltétlen" mert ugye embere válogatja, biztos az általad vázolt helyzet is elő szokott fordulni ebben a zord világban.) Van akinek bizony olyankor semmi nem jár a fejében, amit szavakkal le lehet írni. Ha valaki annyira leveszi a lábáról (pláne ha nem először látja, hanem mondjuk ismeri, és egy ideje rá van kattanva), akkor ha ő megjelenik, az mindent elsöpör, és ilyenkor nem tud gondolkodni, mert elborul az agya, sőt, igyekszik nem gondolkdni.. Én valahogy ilyennek képzelem.

Szóval arra akarok kilyukadni, hogy ez a "leszarom a másik lelkét, jó lesz addig amíg nincs más" jellegű attitűd, amit te felvázoltál, nincs mindig jelen. Szerintem sokaknak súlyos érzelmi válságot, dilemmát okoz egy ilyen eset, és eszük ágában sem volt megalázni a másikat, csak nem tudják kordában tartani a saját ellentmondásaikat.

Asszem már nem lehet elkerülni, hogy felhozzam a saját példámat (hogy hiteles legyek). Előre is bocs, hogy irdatlanul hosszú lesz, akit nem érdekel, innentől ne olvassa.

Ugyanannyi ideje vagyok kapcsolatban, mint te. Én se mentem konkrétan félre, de tetszett már más pasi annyira, hogy az már messze túlment azon a határon, ami még egészséges egy kapcsolat mellett. A srác (ráadásul közös ismerős, eleve a barátom csajaként ismert meg) provokálgatott, lassan megtetszett, én is provokálgattam (mert úgy gondoltam, abban még nincs semmi, viszont élvezem), és kialakult egy kölcsönös vonzalom, amiről tudtam, hogy sosem bontakozhat ki, neki is van barátnője, méghozzá kb 8 éve és már építkeznek.. de mégis voltak olyan helyzetek, amikor kezdtem komolyan venni, és azt hinni, hogy szakítani fognak, persze nem miattam, hanem mert "állítólag sokat veszekednek" aztán hátha komolyabbra fordulhat. Utóbbi esetben persze nem folytattam volna párhuzamosan 2 viszonyt, hanem döntöttem volna (valószínűleg az erős impulzus és újdonság hatására a kockáztatás mellett). Szóval nem állt szándékomban lealjasodni, és nem is történt megcsalás a szó szoros értelmében. Értem ezalatt azt, hogy egyszer egy koncerten ölelgetett meg fogdosott, de nem smároltunk, és ezt még így meg tudtam magamnak magyarázni, hogy "nem csaltam meg mert nem smároltunk", ez arra pont jó volt, hogy utána sikerüljön pár órát aludni. Úgy különben egy elállatiasodott aljadék gennyömlenynek érzetem magam, ami kimondottan fájt. Tudtam, hogy ha megcsókolt vlona, hagytam volna. (Ha annál is több.. hát fogalmam sincs, lehet hogy azért lett volna egy pont, ahol megtorpanok.) Ugyanakkor ott volt a srác, és a vibrálás a levegőben, ami nekem olyan mint valami drog, minden rossz érzést feledtet, és nem érdekel semmi.. De a dolog nem fajult tovább. Csak az érzések bennem. Kishíján beleestem abba a pasiba. De a folyamat szerencsére visszafordult.

A lelkiismeretfurdalás akkor hatalmasodott el rajtam, mikor a vonzalom okozta euforikus hatás elmúlt. Ekkor szörnyű dilemmám volt, hogy van-e értelme így a kapcsolatomnak, és a fájdalom, amit azok az érzelmek okoztak, amik a barátomhoz fűződnek (mert a levegőben lógott a saját ellentmondásaim miatti szakítás). Lassan rájöttem, hogy az fáj a legjobban, hogy úgy érzem, mintha megaláznám, mégha nem is tud róla. Azzal, hogy tetszik az a srác, hogy provokáltam, mikor ő mit sem sejtve máshol volt, és bennem teljesen megbízik, azzal, hogy képes vagyok a csávóra gondolni miközben mellettem alszik, és azzal, hogy kiöntöttem a lelkem olyan embereknek, akik őt ismerik. És persze azzal, hogy nem tud semmit az egészről. Nehéz is volt kibírni, hogy ne mondjam el neki, de tudtam, hogy akkor ő szakítana, és azt akkor nem akartam. Továbbá azért se mondtam neki soha semmit, mert egyszer a következő történt. Tavaly ilyenkor, mikor először tetszett meg valaki annyira, hogy már gáznak éreztem, elmondtam neki. Mert így éreztem etikusnak, őszinte akartam lenni, és bizony furdalt a lekiismeret, és meg akartam könnyebbülni, szóval elmondtam neki, hogy bejön egy kollegám. "Nekem ilyet ne mondj" – ez volt a reakciója. Ő ezekre nem kíváncsi, ne mondjam el neki, mert fáj, tartsam meg magamnak. Neki az a véleménye, hogy én ezzel minek bántom őt, ha egyszer nincs semmi konklúziója, akkor mi a lőcsnek közlöm vele, szóval "kösz szépen az infót".. Rendezzem csak magamban. Ebben maradtunk. Azóta nem mondtam el neki semmi ilyesmit..

Visszatérve a fősztorira – ne hidd, hogy nem szenvedtem, és ne hidd, hogy szartam rá. Egyszerűen bekattantam, ha megláttam azt a pasit. Olyankor nem tudok gondolkodni, csak 2-3 nappal a hatás elmúlta után, ami viszont kínszenvedés, de a gondolatok jönnek magától. Úgy éreztem, így már nincs értelme a kapcsolatomnak, és rengeteget sírtam a barátom miatt.

Ennek értelmében majdnem ott is hagytam. Egy hajszálon múlt. Nem azért, mert mennyire bejön xy, aki sose hagyja ott a csaját. Azért, mert úgy gondoltam, ez nem normális, ez nem kapcsolat, csak megalázom, és ha én ennyire vágyom egy újra, akkor valami nem oké, és véget akartam vetni ennek a halmozott inkorrektségnek, és végre megint nyílt lenni, mint régen, mikor lehetett, mert nem volt mit titkolni, de ez már egy másfajta nyíltság lett volna :(

Nem hagytam el. Úgy éreztem, azt kéne tennem, de elhatározni se bírtam, nemhogy meglépni. Nem csináltam semmit. Aztán szép lasan megnyugodtak a kedélyek.

Az az igazság, hogy jó ez a kapcsolat. Most ez bizonyára hülyén hangzik a fentiek után, de most így érzem. Lecsillapodott ez az egész szitu azzal a sráccal. Néha írogat nekem, ami jól esik, de nem megyek már tőle falnak. Nyugvópontra jutott az egész lelkiválság, a barátom iránti érzelmek felerősödtek, és egyszerűen jól érzem magam.

A törtnéntek után már legbelül tudom, hogy valószínűleg nem fog örökké tartani. El tudnám képzelni vele az életem, de valahogy nekem nonszensz belegondolni, hogy többé nem lesz másik, kész, ennyi volt, itt a végállomás. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nem ő az igazi, ha van olyan. Szóval szerintem egyszer valami még fog történni.. de nem most. Most jól érzem magam. És nem azért, mert "amíg nincs ló, jó a szamár is", hanem mert nem tartom elegendő szakítási indonak azt, hogy "úgy érzem, lesz majd még más, mert volt már olyan, hogy más tetszett". Szerintem ebben a szép, nyugis időszakban csak fölösleges fájdalomokozás lenne mindkettőnknek. Gondolni sem akarok az egészre, eleget szenvedtem, örülök, hogy jelenleg rendben vagyunk.

Arról ő is tud, hogy időnként tetszik valaki, meg rámjön a pasizhatnék, de még nem csaltam meg. Egyszer beszéltem vele erről, mert már nem bírtam tovább azt az érzést, hogy átb@szom akit szeretek. (Ezt is mondtam neki, miután megkérdezte, hogy mindezt most minek közöltem.) De konkrét eseteket nem említettem. Alapvetően nem nyugodtam meg, mert a konkrétumok – a lényeg – titokban maradtak, de egy kicsit jobban éreztem magam. Legalább tudja, hogy milyen tipusú paráim szoktak lenni.

Arról is tud, hogy én nem tartom önmagában szakítási indoknak azt, ha valaki úgy érzi, nem tart örökre. Így általánosságban. (Egyszer egy beszélgetés során mondtam ezt ki, más dolgok kapcsán.) Olyat nem mondtam neki, hogy "szerintem lesz még más", valószínűleg ő azt gondolja, hogy én nem vennék rá mérget, hogy ő lesz a férjem, de nem is zárom ki, és mivel most láthatóan minden oké, nem is parázik ilyeneken, meg amúgysem jellemző rá.

Na még kicsit öszefoglalom, hogy könnyebb legyen kihámozni a lényeget.

Minden jóérzésű ember kerüli a megcsalást, mert érzi, hogy inkorrekt, hogy megalázza akit bízik benne, akit szeret, vagy legalábbis kötődik hozzá. Ehhez nem kellenek elvek, sem ítélezési hajlam.

De mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy el kell gondolkodnia és bizony nem egyszerű. Most nem arra gondolok, hogy egy DonJuan odajön engem felszedni, és jaj vajon mit mondjak. Olyankor én is elküldeném, hogy bocsi, foglalt vagyok, még ha kicsit sajnálnám is. De mikor valaki komolyan felkelti az érdeklődésem, akkor a kapcsolatomnak már úgyis megártott, úgyhogy talán érdemes meggondolni, hogy vajon érdemes-e mindenkit visszautasítani gondolkodás nélkül, érdemes-e mindenáron megmenteni a kapcsolatot, de miért pont ezt a kapcsolatot.. nem érné-e meg megkockáztatni egyszer, hátha egy újabb nagy szerelem lenne, hisz még megtehetem, nem a férjem.

Persze aki ilyeneken gondolkozik, az valószínűleg már nem szerelmes, ami pedig egy súlyos érv a továbblépés mellett.

Hangsúlyozom, most nem az alkalmi félremenésekről beszélek, hanem komolyabb kíértésekről, amikor akár az új kapcsolat lehetősége is felbukkan. Ilyenkor persze előbbutóbb eldől, de a dilemma el szokott tartani egy darabig.

Úgyhogy ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdés. Nemcsak a megcsalt fél szenvedhet, hanem az is, aki megcsalta a másikat. Aki nem került még ilyen helyzetbe, az hajlamos ítélkezni, de a dolgok nem fekete-fehérek.