Mennyit beszélgettek a párotokkal? Nekem így nagyon nehéz.

Azt vettem észre, hogy bizonyos emberek, főleg a fiatalabbak, és nemcsak a férfiak, nem igénylik a beszélgetéseket, sőt egyszerűen nem tudnak miről beszélgetni a családjukkal, párjukkal. Az én párom is ilyen. Nem olyan durva, mint az exem, akinek az volt a reakciója, miután ezt szóvátettem neki, hogy "most miről beszéljek mégis?" És elkezdte felmondani a pár évvel azelőtt tanult egyetemi biológiát, mintha felelne, így gúnyolt ki engem. Alig tudtam leállítani, aztán dühösen elment. A mostani párom is egy ilyen kuka. Nem élünk együtt, de találkozni se szeret, mert "miről beszélgessünk mindig?" Hát én tudnék miről, de ő "a sok beszédet hamar megunja" meg "felesleges szócséplés". Általában mindig megkérdezem, milyen volt a napja, ezt letudja 1 mondattal, a következő erre vonatkozó kérdés már idegesíti, elvonul, hazamegy. Azt mondta, az is más lesz, ha együttélünk, mert akkor jövünk-megyünk, mondunk néhány szót, de "így irányítottan mit mondjon?" Amikor nem találkozunk, akkor se telefonál, smst is csak ritkán ír, és akkor is megsértődik, és szerinte fárasztó vagyok, ha 1 sms-sel is többet írok, mint kellene.

Nekem ez borzasztó, azzal együtt, hogy nagyon szeretem őt, s nem azért, mert nő vagyok, hanem azért, mert én úgy nőttem fel, hogy mi mindig beszélgettünk otthon. Mindent megbeszéltünk, mindig volt mondanivalónk egymás számára, s nem azért, mert nők voltunk, mert a nagyapámmal és az apukámmal is így volt. Ők is tudtam beszélgetni, de még az unokabátyám is, aki korban hozzám tartozik, és úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Most meg sorban fogom ki az ilyen pasikat. Amúgy tiszta hülyének is néz már, hogy mit akarok én ennyit beszélgetni meg találkozni, hiszen szerinte beszélgetni se kell minden nap, még sms-ben sem, nemhogy találkozni. Féléves a kapcsolat, nem vagyunk már tinédzserek. Állítása szerint szeret. Ugyan mi lenne, ha nem szeretne?

Tényleg ez a normális, hogy nem beszélgetnek otthon? Ugyanis gyerekek közt vagyok, és ők is arról számolnak be, hogy nem beszélgetnek a szüleikkel, mindenki éli a maga életét otthon, nekik is furcsa, ha erről kérdezem őket.

Nekem kell a kapcsolattartás, a kommunikáció, hogy akármikor felhívhassam félelem nélkül, ugyanis mivel ő nem hív, szoktam én is hívni őt, úgy, hogy előre jelzem sms-ben, hogy szeretném most felhívni, és hiába próbálok beszélgetni, rájövök hamar, hogy unja, le akarja tenni.

Otthon az édesanyjával sem beszélgetnek, állítása szerint egyetlen problémájáról sem tud. Amikor én kérdeztem a problémáiról, nem értette, hogy miért kellene nekem elmondania, mert az a helyes, ha magában tartja, úgysem tudok segíteni. Amikor én kezdtem el mesélni a napi gondokról, akkor ez volt a reakciója: "én most ezzel mit kezdjek? Nem tudom magamra venni a problémáidat"

Mit csináljak szerintetek? Mi lesz ebből hosszútávon? Van ilyen tapasztalatotok? Hogyan vehetném rá szépen lassan a kommunikációra?