Valaki érti? (bőv lent. )

:)))

És mi van ha nem lesz tolókocsis, mert mondjuk elalszik este és meghal, csak úgy simán.

Amúgy meg nálunk is ez van, anyum már évek óta azon lovagol, hogy ő nem akar otthonba menni...mondjuk nem értem a problémáját, mert senki nem is akarja beadni :D Nála az van, hogy retteg attól, hogy egyedül marad, ezért mondja.

Ha ágyhozkötött beteg lenne első körben nem vinném sehová hanem ápolnám, ez egyértelmű számomra, de ha nem bírnám, akkor kérnék segítséget, vagy megoldanám valahogy. Az biztos hogy ha beadnám otthonba az tényleg a végső megoldás lenne, mert ő attól fél.

Mondjuk azon kiakadtam, hogy még semmi baja a szülőnek, de már kijelentik, hogy ha beteg mehet a fenébe, mert ők nem ápolják és kész. Fordított esetben pl anyukám ápolna engem és ebben 1005ig biztos vagyok, mert néha van olyan fura helyzet is, hogy a gyerek előbb lesz fekvőbeteg mint a szülő...ezen azért nem ártana elgondolkozni. Még soha nem láttam olyan anyát, aki a mondjuk negyvenéves lányát ne ápolta volna ha az mondjuk méhnyakrákos lett...

Egy szülőt attól még lehet ugyanúgy gondozni/ szeretni annak ellenére ha betegek otthonában van.

Anyummal és a testvéremmel például otthon rendeztük, helyre hoztuk apumat a súlyos autóbalesete után és most köszönetképpen üvöltözik velünk, nekünkjön, rágalmaz és ilyen dolgok.

Szerintem nem jó elvárni, én egyelőre reménykedem, hogy nem kell majd ilyet csinálnom, vagy minél rövidebb ideig. Illetve hozzáteszem, hogy jelenleg még magamat is nagy nehezen tartom el, nem hogy még egykeként mind2 szülőmet...

Aztán vegyük hozzá, hogy fater sose pelenkázott, hát én se fogom őt. XD

És azért más egy baba méretű embert gondozni, mint egy 80-90 kilós, makacs (nem tudja mi van vele), merev mozgásút. Egyrészt fizikailag, másrészt a gyerekről tudod, hogy x hónap/év múlva már nem lesz szüksége bizonyos dolgokra, míg az öregeknél ez csak rosszabbodik, és nem lehet tudni, meddig tart az egész. Nagyapám kb 12 éve átesett a 3. agyvérzésén, nagyon úgy nézett ki, hogy hát ez a vége, de azóta húzza mert mesterségesen sokáig életben lehet tartani egy porhüvelyt (infúziók, gyógyszerek). Azóta pelenkázni is kell. Mikor már nem lehetett napi szinten lejárni hozzájuk vidékre, egy ideig jó drága otthonban laktak (mert a "gyereknek" kötelessége akár erején felül is gondoskodni róluk, ez ilyen idióta nevelés a családban) aztán nagynéném új házába már befértek. Minden érintettet kikészített, kivéve nagyfatert, aki már évek óta fel se ismeri a gyerekeit-unokáit.

Hát biztos nagyon boldogan élnek ezzel a szituval (cinizmus).

Én inkább önként feladnám az életet, ha már használhatatlan a testem.

Az én szüleim elég régimódi felfogásúak, és szerintük szégyen az ha később nem a gyerek gondoskodik a szülőkről. Nemrégiben pont erről beszélgettünk, azt tudni kell hogy én még tanulok, de a későbbiekben ha sikerül elérnem, olyan munkám lesz, ami mellett gyereket sem nagyon tudnék nevelni. Többek közt azért mert nem a megszokott munkahétben dolgoznék, és ha otthon maradnék a gyerekkel az első három évben, utána olyan sok lemaradásom lenne ezen a területen hogy a továbbiakban fel kellene adnom azt hogy vissza tudjak menni dolgozni. De nem is bánom (tudom furcsán/negatívan hangozhat), mert amúgy sem szeretnék gyereket. Nem szeretem a gyerekeket, nem lenne kedvem foglalkozni velük, játszani, pelenkázni, stb...

Ezt már nagyon rég eldöntöttem, de mikor nemrég a szüleim felvetették hogy később nekem kötelességem lesz eltartani, pelenkázni, mosdatni őket, akkor kijelentettem hogy ne is álmodjanak róla. Nem érzem magam gonosznak ezért, ahhoz hogy ápolgatni tudjam őket, nekem az álmaimat kellene feladnom. Ekkor azt mondták, rendben van de semmit nem öröklök akkor tőlük...

FromOz: persze, de én se vártam el pl. anyámtól, amikor vesegyulladásom és 41 fokos lázam volt, hogy ideutazzon hozzám és ápoljon. Bőven elég volt, hogy naponta érdeklődött telefonon a hogylétemről. Pedig olyan fájdalmaim voltak a vesegörcsök miatt, hogy négykézláb 5 perc alatt értem ki a pár méterre levő konyháig. Ha valami súlyosabb bajom lenne, így, felnőttként, de a szüleim gyerekeként, akkor is csak annyit várnék el, hogy a kezelőorvossal, ápolószemélyzettel tartsák a kapcsolatot, hozzám meg jöjjenek be beszélgetni.

Hiába vagyok fiatal, engem is érhet baleset és azt mondom, hogy inkább egy szakintézményben gondoskodjanak rólam, ne a szüleim menjenek rá arra, hogy milyen állapotban vagyok.

Ha meg "kicsit" vagyok beteg, akkor bőven elég, ha a férjem néha főz egy teát és behozza, hogy ne kelljen kimásznom a takaró alól lázasan. De pelenkázást tőle se várnék el, hanem inkább azt, hogy segítsen jó helyet találni és látogasson.

Illetve pár hónap múlva lesz egy műtétem, ami után pár hétig néhány izmomat nem tudom használni - természetesen örülök, ha segít felülni az ágyban, vagy felállni (mert nem lesz fizikai erőm), illetve átvesz itthon egy-két feladatot tőlem. De ha rosszabbul lennék, akkor tegyen kocsiba/hívjon mentőt és vigyen a kórházba, ne bajlódjon velem egyedül, se ő, se a szüleim. Annak persze örülni fogok, ha bejárnak látogatni vagy telefonon keresnek.

Kicsit el vagytok tévedve. Először is, ez nem olyan, hogy "beadom szocotthonba". A szociális otthonokba többéves várólista van, és többmilliós belépő pénzek, meg havi 100e körüli térítési díj + gyógyszerek. Ezt eddig hányan tudnátok kifizetni?

Remek, akkor következő pont; aki a szocotthonban dolgozik, annak ugyan ez a munkája, de semmivel sem kevésbé undorító neki egy idegen szaros seggét mosni, mint neked lenne. Nem is nagyon csinálja. Legfeljebb lerohad róla a hús, hát majd elviszik kórházba.

A legtöbb szocotthonban az öregek nem nagyon kapnak enni (féladag felét, elég az neki, úgysem csinál semmit), tetvesek, mocskosak, rühösek. Nem fürdenek, nem is kényszerítik rá őket, legalább nem fogy a víz. Igen, ezt a 21. században.

Mielőtt ilyeneken gondolkodsz, ezeket vedd szépen sorra.