Én tényleg túl sokat tűrök?

Ez egy picit hosszú lesz...

Az a helyzet, hogy én anyukám néha elég vehemensen fejezi ki a nemtetszését itthon. Egyébiránt semmi bajom vele, szeretem, meg minden, nem korlátoz semmiben, csak ha elborul az agya akkor kiabál és veszekszik. De iszonyúan, akár órákig, szakadatlanul, és még csak bele sem botlik a nyelve.

Miután ez elég hosszú évek óta így van, teljesen megszoktam, ilyenkor úgymond kikapcsol az agyam, megvárom, míg abbahagyja a kiabálását, aztán megy minden tovább.

Valszeg ebből kifolyólag annyira közömbös lettem a környezetemből érkező cseszegetésekre, vagy inzultálásokra, hogy szinte fel se tűnnek, mert ugye sehol sincsenek ahhoz képest, amit anya tud produkálni. Több barátom mondta, én emiatt túl sokat eltűrök másoktól, soha nem állok le senkivel vitatkozni, mert nem látom értelmét, "teljes békenyugalom-tekintettel" felvetek egy ész érvet, amiért abbahagyhatná a hülyeségét, ha nem hagyja abba, akkor meg ráhagyom. Ez nem jelenti azt, hogy elismerem, hogy másoknak igaza van, csak semmi értelmét nem látom veszekedni, mivel azt szoktam meg, hogy nem jöhetek ki nyertesként egy ilyen helyzetből, ezért bele sem kezdek. Düh sincs bennem, semmi harag, vagy késztetés, hogy veszekedjek, vagy vitába szálljak az igazamért. Egyszerűen nem érdekel. Ez gáz így?

19L