Miért van az, hogy a "gyermeknek" kuss a neve egyes családokban?

Enyémek is ilyenek voltak, aztán rá szoktam arra, hogy nem járok haza. Mikor jött a minek, akkor meg megkérdeztem, hogy minek menjek? Onnantól elkezdve, hogy bemegyek az ajtón, már úgy kezelnek, mint egy szellemi fogyatékost, semmi sem jó amit csinálok/vagy mondok, mindent jobban tudnak. Meg van nekem itt a kényelmes kis életem, itt senki sem kezel hülyének, meg nem bäszogatnak, hát ne haragudjanak már, hogy nem ragaszkodok ahhoz, hogy menjek.

Aztán visszavettek.

Akármilyen divatosan is hangzik, a gyereked nem a partnered. Arra ott van a társad. Persze mindig kedvesen kell vele beszélni, soha nem lehurrogni, és életkorától függően beleszólást hagyni neki az őt is érintő kérdésekbe, de Te vagy a szülője, Te vagy érte a felelős, és vannak bizonyos dolgok (pénzügyek, szülők partnerkapcsolati problémái stb.) amihez semmi köze. Ő egy nevelendő kicsi ember, akit Nektek kell majd megtanítani arra, hogy értékes, szerethető ember legyen. Hidd el, ez ezzel a ma erőszakolt partneri viszonnyal nem működik.

Az a baj, hogy az egészséges, a gyerek érdekeit szolgáló alá-fölérendeltségi viszonyt nagyon sokan keverik a gyerek elnyomásával és bántalmazásával. Pedig így (sőt, szerintem csak így) lehet normális, szeretetteljes családot kialakítani, ahol a gyerek is boldog. Ő akkor érzi jól magát, ha a szüleiben maximálisan megbízhat, és ha nem terhelik olyasmivel a kis lelkét, amit még nem tud befogadni. Aztán persze ahogy nő, fokozatosan be kell vonni az őt érintő kérdésekbe, de ez soha nem vezethet oda, hogy ő döntsön a családi ügyekben.

Szerintem sok szülőnek, vagy inkább úgy mondom, sok embernek nincs semmi pedagógiai érzéke. Ettől még csinálnak gyereket, csakhogy úgy fogják nevelni, ahogy a szüleiktől látták.

Anyám is olyan, hogy "gyereknek kuss a neve", és egyébként ezt sokáig normálisnak tartottam. Aztán egy ideig együtt éltem a barátom családjával, és láttam, hogy ők hogy csinálják. A jelek szerint jobban, mert amíg mi a tesóimmal amint lehetett, leléptünk, ők meg a mai napig igazán segítik a szüleiket.

Az én szüleimnél az változtatott kicsit a dolgon, amikor egyszer nagyon összevesztem velük, és megmondtam, hogy nem szívesen látogatom meg őket, mert mindenhol máshol értelmes embernek kezelnek, csak ők néznek hülyének. És ha ez van, inkább nem látogatom meg őket, utazzanak el hozzám, ha látni akarnak. És tényleg nem látogattam meg őket. Eleinte nem szóltak semmit, aztán elkedtek hívogatni, hogy miért nem látogatom meg őket. Mondtam, hogy azért, amit legutóbb elmondtam.

Aztán csak rászánták magukat, hogy felüljenek a vonatra és meglátogassanak. És azt látták, hogy teljesen normálisan élem az életem a párommal, és tényleg megállunk a saját lábunkon.

Néhány látogatás érezhetően javított a helyzeten. Azóta már én is látogatom őket. Bár tény, hogy vannak olyan témák, amiket kerülök, mert azon még összevesznénk. De ami most van, így is egész jó :)