2hete halt meg az édesapám, és hogyan tudnám túltenni magam a halálán? Mert nagyon szenvedek. Rákos volt és 53 éves. A sok munka nem segít. Valami segítség meg kellene.

Szia! Nekem is meghalt apukám, két és fél hete, 49 és fél éves volt. Vérképzőszervi daganata volt. Végig küzdött, nem adta fel, azt hittük, és hitte ő is, hogy meggyógyul. Tényleg úgy tűnt, egészségileg is. Nem írom le, hogy milyen kezeléseken, műtéten, gyógyuláson ment végig, - ő kitartással bírt mindent. Pár nap alatt hirtelen leromlott az állapota, kórházba került, kiderült, leálltak a veséi. Nagyon rosszul volt, nehezen is kapott levegőt, úgy volt, hogy kaphat dialízist, de azt már szegényke nem élhette meg, itt hagyott bennünket.

Azóta megállt a világ, ürességet, fájdalmat érzek. Nem értem, hogy a sors, vagy Isten, vagy nevezhetjük akárkinek, miért tette mindezt apával, miért nem engedte meg neki, hogy felépüljön. Sokan azzal vigasztalnak, hogy mindenkinek megvan írva az élete, a sorsa, de én akkor sem értem, és nem is fogom soha megérteni, hogy miért történt.

Teljesen átérzem a te fájdalmadat, nagyon sajnálom apukádat. Ilyenkor nem lehet mit mondani. Erősnek kell lenni. Én is próbálok, de belül egyfolytában sírok, őrlődöm. Azt tudom neked tanácsolni, hogy ha kell, sírj, az segít, monnd el, akinek úgy érzed. Remélem, melletted is ottál a párod, a családod, a barátaid, akik átölelnek, amikor szükséged van egy ölelésre. Legyél velük sokat, én például úgy vagyok, ha a párom velem van, már a jelenlététől is jobban érzem magam. Anyukádat vigasztald, neki a legrosszabb, még annál is fájóbb, ahogyan most mi érzünk.

Mi hazahoztuk apa hamvait, ez is segít, mert érzem, hogy jó helyen van velünk. hiszem, hogy lélekben itt van, hogy lája, amit teszünk. Gondolj arra, hogy a te apukád sem szeretné, ha teljesen felőrörölnéd magad a gyászban, gondolj arra, hogy azt szeretné, ha sikeres, boldog ember lennél. ezek kellenek, hogy ,,életben" tartsanak most, és remélem, hogy túl leszel ezen a fájdalmad időszakon. Túl kell lennünk, és mondhatja akárki, hogy az idő segít. Az csupán a gyászt oldja fel egy idő után, de apát nem hozza vissza, emiatt én úgy érzem, míg élek, magamban fogom ezt a fájdalmat hordozni. És nem magamat sajnálom, hanem apukámat.

Mindig rá gondolok- biztosan te is. A fájdalmas perceken kívül azokra az időkre, amikor egészséges volt, a sok közös élményre, a vicces pillanatokra, nekem ezek néha segítenek. Elmosolyodom apa vicces megjegyzésein, a kedves emlékeken. És ilyenkor azt is érzem, hogy igen, apa ,,bennem" él tovább. De az alaphangulatom 0, szomorú vagyok, nem tudnék most semminek igazán örülni, nem tudnék most önfeledten nevetni. De a párom, a család jelenléte, és az, hogy sok a tennivaló picit elvonja a figyelmem.

Remélem, soraim között találtál olyat, ami neked is segít, tényleg nem lehet ilyenkor mit mondani. Sajnálom, és szívemből együttérzek veled és a családoddal. Gondolj arra, apukád mit szeretne látni.

Dóri, 21 éves lány

Elnézést kérdező, most nem a kérdésedre válaszolok, de már megtettem.

23.o1

De tudni fogja szerintem, hogy ki volt a nagyapja. Én egyik mamám egy évvel születésem előtt halt meg, mégis mintha ismerném. Sokat hallottam róla, fényképeket láttam, sőt egyszer egy külföldi kiránduláson egy kis boltban ajándékot árult egy néni, majdnem megörültem neki, de rájöttem, hogy nehogy már megöleljem. Kijöttünk a boltból és láttam szüleimen is, hogy mintha olyasmin agyalnának mint én, és meg is szólaltam, hogy ez a néni olyan volt ránéztéből, mint mama. (én mamának is hívom )És igen ők is látták. Én volt, hogy a jelenlétét is mintha éreztem volna, bár ilyesmibe nem akarom magam beleélni, kicsit ijesztő, de hidd el, ha sokat beszélsz róla, életben tartod az emlékét nekik, akkor 'ismerni' fogják !

Az én gyerekeimnek is a férjem oldaláról nem is ismerik a nagyszülőket, meghaltak, de én ugyanezt fogom csinálni, máris csinálom, amit az én apukám. Tartsuk a halottainkat életben így is lehet !

Szia!

Az én apukám tavaly januárban halt meg, teljesen váratlanul (tüdőembóliában).

8! hónap kellett hozzá, hogy ne sírjak minden nap!

A kislányom akkor még csak 1 éves volt, így nappal magamba fojtottam, este pedig a párnámba zokogtam.

Nagyon nehéz időszak volt.

Nekem is sokan mondják, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. Akkor még nem hittem, de most már tudom, hogy így van.

Az üresség és a hiánya mindig a szívemben lesz, de már egy kicsit jobb.

Bár az is igaz, hogy azóta csak 1-szer voltam a házban ahol a szüleim éltek (anyu azóta már velünk lakik) és így azért könnyebb, hogy nem kell a dolgai között élnem.

Nekem is sokan tanácsolták, hogy menjek ki sokszor a temetőbe, de én őszintén szólva nem bírok.

Én itthon magamban gyászolok.

Amikor kimegyek belém hasít a tudat, hogy tényleg meghalt, itthon meg olyan mintha csak ritkán találkoznánk.

Lehet, hogy hülyén hangzik, de valószínű agyilag még mindig nem fogtam fel ezt az egészet.

Nekem is voltak nehéz hetek-hónapok és csak a kislányom miatt tudtam erős maradni.

Nem volt kivel beszélni róla (anyuval nem akartam, a férjem meg nem tudta átérezni a fájdalmam), így magamra maradtam lelkileg.

Egyszer-kétszer én is a depresszió szélén álltam.

Remélem "hamar" túl jutsz ezen a nehéz időszakon! Ha szeretnél beszélgetni valakivel nyugodtan írhatsz privátba is! (lehet nekem is jót tenne)

Először is őszinte részvétem.

Én 2008ban egyszerre vesztettem el édesapám és a babát, akivel várandós voltam. (2 hét különbséggel)

Azt hittem, hogy nincs tovább. Befordultam, nem beszéltem senkivel, a férjemmel ha két szót beszéltem sok volt. Csak ültem és vártam hogy elmúljon a fájdalom.

A családommal nem tudtam megbeszélni, úgy gondoltam senki nem értené meg. A férjem sem, hisz' hálistennek nem élt át hasonlót.

Interneten próbáltam keresni fórumokat, ahol beszélgethetek vagy csak kiírhatom magamból az érzéseimet.

Fogalmam sincs meddig tartott volna ez az időszak, ha nem érkezik meg a csoda, ugyanis újra bekopogtatott a gólya.

Tudtam, össze kell szednem magam a pici érdekében.

Én már ott tartottam hogy szakemberhez fordulok.

Esetemben az is súlyosbította a helyzetet, hogy apukám egy rákos betegséget leküzdve , balesetben vesztett életét:(

Fogadd őszinte részvétemet!

Nekem kicsit több, mint másfél éve hunyt el édesanyám.. szintén rákos volt, 44 éves..

Én nem hiszek abban, hogy majd az idő segít.. Mivel lány vagyok ezért nekem idővel még jobban fog majd hiányozni édesanyám..

Én azt tudom tanácsolni, hogy próbálj a szépre gondolni, és gondolj arra, hogy nem véletlen, hogy már nincs köztünk.. Isten nézett le rá, és látta, hogy szenved.. ezért inkább megfosztotta a szenvedéstől, és "magához vette".. Gondolj bele.. biztos sokat szenvedett a rák miatt.. Tudom.. tapasztaltam anyukám miatt..

Gondolj szeretettel azokra, akik már nem lehetnek veled, ha létezik Mennyország, mosolyt lássanak az arcodon és ne könnyeket!

Remélem segítettem..

16/L