Elképzelhető, hogy visszajönne a többgenerációs együtt élés?

Szerintem igen, ugyanis túl nagy házakat építettek a szüleink, amiket olykor szinte lehetetlen eladni és fenntartani. Nem egy családot ismerek, ahol a szülők tengnek-lengnek a nagy házban, mert a gyerekek így is kirepültek, viszont a gyerekek közül sokan eladósodtak és valószínű visszakényszerülnek a nagy házba.

De szerintem ez már nem lesz olyan idilli, mint 100 éve.

100 éve még az egész család közös célért küzdött, nem ezerfelé dolgoztak, hanem együtt a földeken. Mindig volt a nagycsaládban valaki, aki vigyázott a gyerekekre, amíg a többiek a földön voltak, megfőzött, az idős emberek nem teher voltak, hanem óriási segítség a családnak, akár a gyereknevelésről, akár tapasztalatokról volt szó. Ma egy idős ember inkább teher, hiszen ha nincs munkahelye, kieső fizetés és plusz rezsi, a család másként éli meg...rengeteg feszültség. Ha mindenki dolgozik, az idős embert ki fogja ápolni? Régen amíg megtermeltek maguknak mindent, meg lehetett oldani az ápolást is. Ma már nehezebb, bár erre még mindig a nagy család az alternatíva.

Arról nem beszélve, hogy 100 éve még nem kellett azon agonizálni, hogy Juliska ha férjhez megy, és felhúznak még egy szintet az emeletre, majd elválik, akkor a férje Józsi majd követeli (jogosan) az emelet felének az árát, amit persze nem tudnak kifizetni neki, ezért most akkor mi legyen, el kell adni az egész házat azért, mert Juliska elvált? Tudok ilyen pokoli nagycsaládról. A fiataloknak már rég válni kéne, de nem tudnak, mert a szülői ház tetőterét beépítették, és ki kéne fizetni a férjet, de erre nincs pénzük. Marad az idegölő huzavona, hogy melyikük bírja tovább. Már betegek mind lelkileg, testileg, de nincs kiút.

Régen, amikor még nem az örökkévalóságnak építették a házakat, ez nem volt ekkora probléma.

Persze régen se volt olyan tökéletes. Amikor 10-en aludtak egy konyhában, leginkább ülve és nem ágyban, na hát az se lehetett valami idilli...

Anyám, amikor azt hallja, hogy sírnak a fiatalok, mert nem bírják fizetni a lakáshitelt, vagy épp a tv-ben téma a hitelesek megsegítése, akkor rendszeresen mondogatja magában: Hát így jár az, aki külön akar élni és nem képes megbecsülni a szülői otthont, stb.

Én ilyenkor inkább meg sem szólalok, ne legyen vita. Csak szépen lassan spórolom a kis pénzecském, hogy egyszer legyen sajátom. Szeretnék én is a szülőktől külön élni. Úgy, hogy MAXIMÁLISAN EGYETÉRTEK AZZAL, HOGY A TÖBBGENERÁCIÓS EGYÜTTÉLÉS AZ JÓ.

Jó, mert gazdaságos, mert a fiatalok leveszik a nagyobb terheket az idősekről, mert az idősek elmondhatják tapasztalataikat a fiataloknak számukra új helyzetekben, mert ha unokák vannak, akkor a nagyszülőkre is számíthatnak és a fiatalok koncentrálhatnak a munkahelyre, stb. Ja és nekem legszebb gyerekkori élményeim mind a nagyszüleimmel kapcsolatosak. Ezek az élmények nem lennének, ha nem egy házban élek velük.

Csakhogy. Az a baj, hogy az én anyám olyan szinten avatkozik bele a dolgaimba, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy majd ha megtalálom a társam, akkor vele anyám előtt éljek. Olyan szinten érvényesíteni akarja az elképzeléseit az én életemben, hogy én is csak arra tudok gondolni, hogy majd külön élek... Sajnos.

Bár ha olyan pár találok, akinek a családjába "illeszkedhetek", az sem zavarna, sőt, örülnék neki.

Jó elméletileg a többgenerációs dolog, csak annyi kellene, hogy a szülők hagyjanak némi önállóságot a nagykorú gyerekeiknek. Ahol ez megvan, annál jobb és szebb nem is lehet!

Szerintem nem természetes, ha a generációk együtt élnek. Édesanyámmal szuper volt a viszonyunk.. kb 15 éves koromig. Aztán pokollá tettük egymás életét, de nagy szerencsével el tudtam költözni. Ma megint szuper a viszonyunk. Nem folyunk bele egymás életébe, a házam a sajátom.

Mindenképpen ragaszkodtam a családi házhoz, mert egy társasház olyan, mint egy többgenerációs, csak nem járkálunk ár folyton egymás lakásába.