Mit gondoltok anyámról? Csak bátran!

Valamennyire meg tudom érteni akérdezőt. Teljesen rendezett a családi hátterem, gyakorlatilag felnőtt koromig (míg nem láttam bele mások családi életébe), azt hittem ez a normális. Aztán rájöttem, hogy nem mindenkit segítenek maximálisan a szülei - még felnőttként is mindig meglepnek egy-két aprósággal, ami nem az értéke, hanem a gesztus miatt fontos nekem. (Pl. egyik exemtől kaptam egy szőrős, kötött sálat, amit nagyon szerettem, mert jó hasznát vettem, de egyszer elvesztettem. Anyám keresett ilyen fonalat és kötött nekem egyet helyette. Kb egy órányi munka volt vele, gondolom a fonal se volt drága, de a gesztus és a figyelmesség nagyon jól esett.)

Másrészt, a főiskolát nagyon nyomták, mert apámnak pl 5 diplomája van, ha nincs diplomám, nem vagyok ember. Viszont a hibát ott követték el, hogy naponta ellenőriztek (pedig már nem laktam otthon), vizsgaidőszakban naponta többször felhívtak, hogy hogy sikerült - iszonyatos nyomás volt rajtam.

Kivették a kezemből a motivációt, hogy magamnak csinálom. Második év után könyörögtem, hogy hadd dolgozzak egy évet, egyrészt megkeresném a pénzt a tandíjamra, másrészt saját bőrömön érezném, hogy mennyivel jobb dolgom van a főiskolán, mint melóban gürizve. Nem abbahagyni akartam, csak egy évet halasztani. Nem engedték, ők fizetnek mindent, de csináljam. És továbbra is ment az ellenőrzés. Teljesen úgy éreztem, hogy nekik csinálom a diplomát, nem magamnak.

Ennek az lett az eredménye, hogy 10 éve vagyok a felsőoktatásban és még mindig nincs diplomám. Néhány évben bár hivatalosan aktív évem volt, 1 vagy 2 vizsgát tettem csak le, semmi motivációm nem volt.

1-2 éve feladták, már nem "foglalkoznak" vele. Viszont közben férjhez mentem, a férjem meg kissé túlkorosan, de elkezdett egy egyetemet (előtte nem volt rá lehetősége, csak érettségije van).

Láttam, hogy mennyit tanul, kicsit bűntudatom lett, felébredt a versenyszellem (mi az, hogy neki sikerül 6 vizsga, nekem meg kevesebb??), kezdtem magaménak érezni a diplomát. Két év alatt behoztam a lemaradásomat, már néhány vizsgára vagyok a diplomától, csak ebben hónapban többet tanultam, mint eddig összesen.

Ennek a következőek az okai: rengeteget veszekedtem velük, hogy hadd belső motiváció vezéreljen, ne az, hogy "nekünk diplomás gyerekünk lesz".

- férjem példája

- végre sikerélményem volt

- nem volt rajtam egy felesleges nyomás.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a férjem is beszélhetett velük a "hátam mögött", mert most már csak annyi van, hogy "mikor lesz a legközelebbi vizsgád?", majd a vizsga után vagy örülnek az eredménynek (felhívom őket), vagy bíztatnak, ha nem sikerült, hogy semmi baj, majd a következőn sikerül.

Mióta ez a felállás, megtáltosodtam, még az általam szívből utált tárgyakat is teljes erőbedobással tanulom, saját (!!) pénzből fizetem a magántanárokat (pl. számvitelhez hülye vagyok, naponta két órát jön hozzám a magántanár, hogy felkészítsen, gyakoroljunk, elmagyarázza).

Szüleim többször felajánlották, hogy besegítenek anyagilag a magántanáros kiadásaimba, de nem fogadtam el, mert ÍGY már tudom értékelni a saját munkámat és saját bőrön érzem a vele járó költségeket.

Kiemelem, hogy nagyon jó szüleimv annak, de ebben a kérdésben nagyon rossz stratégiát választottak. Gyakorlatilag több év tandíja lett kidobva az ablakon, mert le se ...rtam néhány évig, vizsgázni se jártam be...

Most, hogy a legnehezebb tárgyakat görgettem a végére, mégis jobban megy, még akkor is csinálom. Most munka mellett kevesebb időm is van, de a szakdolgozatomat is félkészre megírtam (titokban, mert apám meg akarta írni helyettem, hogy "segítsen").

Higgyétek el, hiába a jó szándék, ha rossz az eszköz.

Sajnos sejtettem, hogy nincs minden rendben anyud-apud közt.

Na ha most megint leírom, hogy hogyan vállaljon az ember gyereket, akkor megint jól le leszek pontozva, mindegy... :-)

Szerintem mindenki szeretne békés családban élni. A fenti probléma szerintem abból adódik, hogy agyilag nem mindenki érett a családalapításra. Biológiailag meg igen, és millióan rohannak bele a házasságba, kötnek maguk mellé valakit, csak hogy minél előbb gyerekük legyen. (Jó esetben az anyagiak rendben vannak, bár sok esetben az se lényeg sok nőnek, csak a gyerek létrehozása.)

Na ha megvan a gyerek, akkor meg szépen el lesz felejtve az apuka. Mert a gyerek az első, stb. Aztán jönnek a viták, a gyerek meg csak nől szépen elfelejtve. Egy bábuvá válik. Nem foglalkoznak vele igazán, nem beszélgetnek, hisz magukkal vannak el. Példamutatásra is képtelenek. Egyes anyák, ha a férjjel vita van, a gyerekbe kapaszkodnak.

Általában egy tárgyként kezelik a gyereket, uralkodnak felette, nem ismerik. Csendesebb gyerek tűr, hangosabb harcol, ja meg hát nem tud rendesen tanulni, és a többi. Előbb utóbb csak a menekvés lesz otthonról, addig meg a túlélés.

Szerintem tudnia kellene mindenkinek, hogy a gyerek is ember, egy önálló valaki. Megismerni kell őt, beszélgetni vele, eleinte játszani, később elmondani a lehetőségeket (hogyha ez akarsz lenni ezt tanulj, ha amaz akkor amazt, ezzel valószínű nem fogsz sokat keresni, de amaz jó lehet, stb) és főleg példát mutatni. Minden úgy lehetséges leginkább, ha okosan és felelősségteljesen vállalja a pár a gyereket. Azt meg csak úgy lehet, ha akarják szeretni egymást is, és nem a társadalmi elvárásoknak akarnak látszatot adni, különben a fentihez hasonló esetek alakulnak ki...

Bocs, hogy hosszú voltam!

22:54 vagyok. A férjemnek van egy másodikas gimnazista lánya. Amikor beszélgettünk erről, hogy mennyire motiválatlan lettem a szülői nyomástól, ő akkor fogadta meg, hogy bár mindenben támogatni fogja a lányát, nem száll rá ennyire.

A másik: amikor gimnáziumba kerültem (80 km-re a szülői háztól), megkérdezték, milyen nyelvet akarok tanulni. Általánosban németet tanítottak, de nem szerettem, hiába van kifejezetten jó nyelvérzékem. Szüleim tudta nélkül angol csoportba kértem magam. Fél év után kiderült, hogy zéró angoltudással vagyok egy haladó csoportban. Szüleim kiborultak, engem behívattak az igazgatóiba. Ott megbeszéltem az igazgatóval, hogy fél év türelmet kérek, ha nem sikerült behoznom a többieket, akkor tegyenek át a német csoportba. Szüleim ebben - nyelvtudás híján - nem tudtak tevőlegesen belenyúlni.

Fél év alatt behoztam a csoportot (kértem magántanárt, szüleim kifizették), otthon órákat nyaltam a szótárat, fordítottam, olvastam. Végül az évfolyamból egyedül nekem lett felsőfokúm érettségi előtt és a mai napig munkanyelvem az angol, nem kevés pénzt kerestem már vele. Mert ott én küzdöttem a célomért, senki nem tudott beleszólni.

Másik példa: matek soha nem volt erősségem, ezt mondjuk szüleim elfogadták, mondták, hogy kettes legyen meg, de úgyis humán beállítottságú vagyok, nem fog kelleni. Kettes érettségi meglett matekból, felvettek angol szakra. Egy év után rájöttem, hogy nem erre gondoltam... Szülők kötik az ebet a karóhoz - én meg rágyúrtam a kirúgáshoz szükséges elégtelen vizsgára, közben jelentkeztem gazdasági szakra, másikv árosban.

A matek szigorlat előtt kibukott, hogy fingom sincs az egészről. Magántanár, 4 hónap alatt kellett átvenni a kimaradt gimnáziumi anyagot plusz a főiskolait. De átmentem a szigorlaton, mert ÉN AKARTAM. Nem, nem élveztem, hogy napi négy órát matekozok hónapokon keresztül.

Tehát tényleg hagyni kellene a gyereket, hogy azt tegye, amit szeretne és érezze azt, hogy magának szerzi a diplomát.

Ha nekem azt mondják, hogy nem fizetik ki a tandíjamat, hanem felét fizessem én, akár munkából (esetleg teljes egészében), szerintem már a második diplomámat csinálnám.

Így maradt a 10 éves tingli-tangli... Idén diplomázom, 28 évesen, pedig nem vagyok csökkent értelmi képességű.

Apámtól se volt jó húzás, hogy teljesen jóindulatból, de a beadandó dolgozatok megírta HELYETTEM, bár én is képes lettem volna rá. Így nem kellett dolgoznom vele, nem is tudtam értékelni...

Hasonló a családom, mint a tiéd, bár anyám ennyire nem durva, de volt helyette egy csomó más durva dolog.

Van egy ilyen könyv, hogy "Mérgező szülők". Durva könyv. Engem eléggé földhöz vágott, mert rádöbbentett, hogy mennyire nagyon is TEHETNEK a szüleim a problémáimról (koncentrációzavar, görcsölés, pánikroham, vizsga előtti hasmenés akár hetekig, önbizalomhiány, alapvető életvezetési bajok, szorongás, depresszió, halogatás, meg az önpusztító hajlamaim, szenvedélybetegség)

Ettől elsőre nagyon összezavarodtam, és majdnem megutáltam őket, de végül is mondhatom, hogy nekem segített rendezni a hozzáállásomat anyámékhoz, meg a világ többi részéhez. Különösen, hogy van egy barátom, aki szintén átment valami ilyesmin. Ő sokat segített nekem. Azzal, hogy türelmesen meghallgatott, és segített nekem feldolgozni ezt az egészet, segített megérteni a szüleim motivációját is, meg hogy rohadtul nem könnyű nekik sem ez az élet.

Aki itt azt mondja, hogy anyura hárítod a felelősséget a vacak életedért, az valószínűleg nem élte át azt, hogy mennyire rá tud telepedni egy anya a fiára, és nem tudja, hogy szabad akarat ide vagy oda, kényszerpályán mozogsz.

Én pl. akár hányszor próbáltam eddig változtatni az életemen, mindig megtorpedózták a "mi csak jót akarunk neked" mondat nevében, nem lehetett saját döntésem még a barátnőm megválasztásában sem, mert patália lett belőle, mivel nem a legtökéletesebb családból származott, meg komolyabb dolgokban sem. Sőt, engem pszichológushoz sem vittek el anno, pedig önszántamből menetm volna, legutóbb is lebeszéltek róla, mer "lusta vagy, meg hisztizel, nincs neked semmi más bajod!"

Ha mégis kiálltam egy olyan dolog mellett ami anyámnak nem tetszett, akkor meg évekig felhánytorgatta ("miért engedtelek bölcsésznek") de leginkább nekem nincs jogom ahhoz, hogy problémáim legyenek, mert ő(k) mindent megtesztnek értem, kidolgozzák a belüók, és én csak hisztizek, és hálátlan vagyok.

A helyedben először végiggondolnám, hogy mit is akarok az életemtől, és hogy mennyire kell ehez lesz4rni anyámékat, mennyire kell szembe menni velük. Milyen lelki problémákat okoz ez az egész helyzet, és aztán elmennék pszichológushoz.

A távolságtartás kezdetnek tényleg jó ötlet. De úgy könnyebb, hogy szépen fokozatosan ritkítod a látogatást, meg a telefonálást, különben gyorsan retorziók elé nézel. Ürügy, hogy órán voltál, nem tudtad felvenni, utána meg fájt a fejed, és lefeküdtél, a telefont meg lenémítottad.

Egyébként írj privit ha gondolod.

Most komolyan, 22 sor alapján hogyan lehetne véleményt alkotni egy egész emberről, pláne egy nem elfogulatlan személy leírása alapján?

Én is írhatnék regényt arról, hogy milyen dolgokkal tettek tönkre a szüleim, de mivel felneveltek, a maguk módján segítettek engem, ezért elég nagy hálátlanság lenne az a részemről. Minden szülő követ el hibákat, de ezért megvetni, és a neten kifigurázni nagyon szomorú dolog, és mint édesapa, duplán elszomorít, hiszen talán egy nap talán rám is gyűlölettel gondol majd a fiam, mert elkövettem pár hibát.

Tényleg akkor tudja értékelni az ember igazán a szüleit, amikor már van saját gyereke. Amikor már élesben megy a feladat, akkor hirtelen látja az ember, hogy amit ő a nevelése során nagy sokként ért meg, az voltaképpen nem is volt akkora igazságtalanság...