Mi volt a kapcsolatotokban a mélypont, amit sikerült átvészelni?

Mi most vagyunk benne, 5éve együtt s egy éves a babánk. Teljesen nulla az önbecsülésem, megfelelési kényszer s hihetetlenül nehezen kezelem a gyes miatt érzett "értéktelen, semmirekellőséget". Ehez jön a szoptatás s akaratgyengeségből megmaradt 15kg felesleg.

De apárom egy angyal aki eldöntötte, hogy csakazért is együtt sportolunk családilag kutyával s babával (ő még babakocsiban) :))) Mindig próbálunk mindent átbeszélni, kianalizálni s meglepni apróságokkal a másikat. (pl: habos fürdő, maszáz, fincsi reggeli, kedves sms) Szóval remélem legyőzöm azt a husikaszörnyet magamban amitől házisárkány pikkelyeim nőttek! :D

Hát nálunk folyamatos a mélypont.. az egyetlen dolog, amiért sikerül napról napra lenni, hogy szeretjük egymást és hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve.

3 évig éltünk távkapcsolatban (200 km táv), heti 1 találkozás, majd meghaltunk hét közben. Adott a korkülönbség, és hogy neki van egy családja (nem szerető voltam, elváltak még jóval előttem).. aztán sikerült összeköltözni, 5 éve együtt vagyunk albérletben.. de itt is folyamatos a nyűglődés, pénzhiány, időhiány, energiahiány.. ő sokszor a kipurcanás szélén áll.

De imádjuk egymást, és ezerszer könnyebb lett volna hagyni a fenébe a kapcsolatunkat, de mindketten tudjuk, hogy ez egy adomány, és talán ezért is kell ennyit fizetni ezért a kapcsolatért, mert ez tényleg egy kincs és nagyon kevés embernek adatik meg, hogy megtalálja az igazi, egyetlen párját.

24L

A párom depressziós volt, rettenetes volt végignézni, főleg mint egy "pszichológus" aki nem tehet semmit (pszichológus hallgatóként)

Szóval rettenetes időszak volt. Minden nap sírtam teljesen ki voltam akadva, mert gyakorlatilag nem tudtam semmit tenni. Jöttek az érzelmi zsarolások, öngyilkossággal való fenyegetőzés (6 kg-ot fogytam kb. egy hónap alatt, az amúgy sem nagy testsúlyomból)

Ez kb. hat hónapig volt így, mikor borult nálam a bili. Elhatároztam, hogy nem lehetek felelős egy másik ember életéért és nem tehetem tönkre magam. Mindenki azt kérdezte mi bajom, senkinek nem mondtam el, a környezetem semmiről nem tudott (még a párom szülei sem). Szóval magamban emésztettem mindent.

Aztán leültem egy nap a párommal és elmondtam, hogy úgy érzem erőn felül teljesítettem eddig is, nekem ez nem megy tovább, majd meghalok, hogy állandóan attól rettegek mikor lesz öngyilkos. (és persze a bűntudat ami ezt kísérné). Elmondtam neki, hogy szakítok de nem mert nem szeretem, csak mert egyszerűen már nem bírom elviselni ezt a terhet és a felelősséget amelyet a vállamra rak.

Egy hétig nem találkoztunk. Aztán odajött hozzám, hogy a cuccait elvigye (nem laktunk együtt de volt pár dolga nálam). Aztán mikor ment el, mégsem bírtam elengedni, megöleltem és elkezdtem sírni...kibékültünk...ő bocsánatot két mindenért.

Azóta 18o fokban fordult a kapcsolatunk, mi vagyunk az a pár akikre büszkék a barátai, azt mondják olyanok vagyunk mint Lily és Marchal (így jártam anyátokkal:P).

Rengeteget beszélgettünk az eset óta az esetről és mindenről ami történt. Ő azóta sem bocsájtotta meg magának azt a fájdalmat amit nekem okozott akkor.

De én már elfelejtettem. Ha úgy vesszük nekem megérte:D egy fantasztikus ember van mellettem, ami tisztel, megbecsül és átölel, ha kell.

Más emberré vált, boldog lett és kiegyensúlyozott, ahogyan a kapcsolatunk is. Azt hiszem az eljegyzés jár a fejében mostanában. Szóval remélem többet soha nem lesz gond...